Figyelem!
A megtekinteni kívánt tartalom inaktív.
Egy recenzió recenziója[2013.07.08.] - MPT Web-szerkesztőség - Hírkategória: Tudomány Jeffrey A. Lieberman a Medscape web oldalon nemrégiben (június17-én) megjelent előadása és írása fiatal kollégájának kutatására hívja fel a figyelmet. A cím első megközelítésben igencsak reménykeltő: "A pszichiátria több tudományosságot kap."
Az általa ismertetett munka Scott Schobel közleménye: "A pszichotikus betegek és egér modell képalkotó vizsgálata alátámasztja a hippocampalis diszfunkciót és a glutamát, mint driver szerepét."
Úgy véli, a cikk alapvető jelentőségű annak illusztrálására, merre is tart a pszichiátria. Egyrészt a pszichotikus zavarok és szkizofrénia korai diagnózisának és a sikeres beavatkozásnak a lehetőségét villantja fel; másrészt kifejti mit ért "transzlációs" kutatás alatt: veszünk egy klinikai problémát, és preklinikailag, állat modelleken tanulmányozzuk, vagy fordítva: egy alapkutatásból származó eredményt átviszünk humán vizsgálatba.
A közlés egy biomarker kifejlesztésének kísérletéről számol be, amelynek segítségével olyan egyedek lennének identifikálhatók, akik prodromális, vagy prepszichotikus fázisban vannak, illetve akik szkizofrénia diagnózist kaptak. A prodromát az egyének viselkedésére és szubjektív beszámolók kritériumaira hagyatkozva definiálták.
Ezzel a megközelítéssel az a probléma (mondja maga a szerző is), hogy 1-3 éves követés alatt az alanyok egy része beteg lett, más része azonban nem, így a fals-pozitív arány elfogadhatatlanul magas volt.
A kutatás megfogalmazott célja az, hogy laboratóriumilag megalapozott mérésekkel azonosítsák azokat a személyeket, akiknél a viselkedési kritériumok a magas rizikóra utalnak, és később valóban betegek lesznek; más szavakkal: szerették volna elkülöníteni a valóban pozitív eseteket a fals-pozitívaktól. Ehhez a Lieberman által bemutatott szerzők Scott Small technikáját használták fel, aki minimális kognitív zavarban szenvedők és később Alzheimer kórossá vált személyeket választott el az enyhe időskori feledékenységtől.
Schobel és Small munkája során képalkotó eljárást használt, amivel a hippocampus működését vizsgálták. Feltételezésük szerint a hippocampus az a terület, ami legkorábban érintett a szkizofrénia kifejlődése során. Volt egy egészséges kontroll, egy biztosan szkizofrén, és egy prodromális fázisban levő csoport. A hippocampus CA1 subicularis régiójában mérték a vérátáramlást, ezt az adott régió metabolizmusának mutatójaként tekintették. Eredményük szerint: az adott régióban a betegeknél a metabolizmus magasabb, mint egészségeseknél, a prodromálisnak minősített betegek csoportjában pedig ez a két mért érték között volt. Ellenvetésként felmerül, hogy a prodroma kritériumai meglehetősen szubjektívek.
Állásfoglalása szerint ez a biomarker egy potenciális diagnosztikus eszköz: kétéves követéssel a hipermetabolizálók közül kerültek ki azok, akik később betegek lettek. Ezután azt keresték, hogy mi az oka a hipermetabolizmusnak. Scott ekkor Holly Moore idegtudományi alapkutatóhoz fordult, és egy állatmodellt fejlesztettek ki. A pszichózis modelljeként ketamin vagy PCP injekciót alkalmaztak. Ez azért kérdéses pont, mert a pszichózisok ketaminnal végzett állatkisérletes modelljének értékét sokan vitatják. A kísérlethez rágcsálókon a hippocampus hipermetabolizmusát igazolták és validálták. Ezt követően a hipermetabolizmus (azaz a fokozott vérátáramlás) fiziológiai alapját igyekeztek meghatározni. Glutamát-szenzor segítségével igazolták, hogy ketamin injekció adására a hippocampus metabolikus aktivitása (vérátáramlása) valóban megnő. Ebből arra következtettek, hogy a glutamát felszabadulás növekedése eredményezte a hipermetabolizmust.
Mindezek alapján a szerző felvázolja a jövő diagnosztikai elképzelését: miszerint a farmakológiai megközelítés lehetővé teszi, hogy megelőzzük a hipermetabolizmust, ami azután tesztelhető lesz, mint terápiás megközelítés is. A rágcsálókat glutamát felszabadulást gátló ágenssel előkezelték, azután kapták a ketamint. Az állatoknál a ketamin adása után glutamát szenzor a glutamát felszabadulását igazolta. A kísérlet során azt találták, hogy amikor glutamát release-gátlót adtak (gabapentint, vagy lamotrigint), a cerebralis vérátfolyás és a hipermetabolizmus elmaradt, amit az MRI mutatott.
A szerzők következtetése, hogy a glutamát kiáramlást csökkentő szer segítségével befolyásolható a fenyegető pszichózis biomarkere (a glutamáterg túlaktivitás). A szerzők ezt visszafordították a klinikumba, randomizált, kontrollált vizsgálatba úgy, hogy a prodromában levő személyek egyik része glutamát release-t csökkentő szert kapott, másik része pedig placebót. Ezek a klinikai vizsgálatok most folynak, reményük szerint az év vége előtt lezárulnak. Ha a teória igazolódik a glutamát release-t gátló szerek új terápiás lehetőségként lesznek a kezünkben. Emellett lehet egy diagnosztikus eszközünk a valóban pozitív prodromális fázisban levők azonosítására.
A recenzió írója ismételten hangsúlyozza a transzlációs kutatás fontosságát, amelynek segítségével az alapkutatás és klinikai kutatás eredményei oda-vissza egymás számára felhasználhatóak. Az utóbbi gondolat igen fontos minden alap és klinikai kutató számára. Remélhetjük talán, hogy az így felvázolt transzlációs kutatás a klinikumban egyéb környezeti és egyénre ható faktorokkal is kiegészül. Például, mi segíti, vagy gátolja a pszichózis "akkor és ott" kibontakozását, ha már a glutamát túlaktivitás egy ideje (1-3 éve) valóban jelen van? Mi befolyásolja a lefolyást a metabolikus változásokon túl?
Dr. Glaub Teodóra
egyetemi adjunktus
Pszichiátriai Tanszék
Debreceni egyetem OEC
