Annak ellenére, hogy az orvosi klasszifikációs rendszerekben, ezen belül a DSM 1973-as és a BNO 1991-es kiadásában a szexuális kisebbségek depatologizálása hivatalosan is megtörtént, a különféle szexuális irányultságú, illetve nemi identitású személyek helyzete az adott jogi és társadalmi viszonyoktól függôen világszerte változó. A spektrum szélesköru a teljes egyenlôségtôl a diszkrimináción és kirekesztésen át a társadalmi kiközösítésig, amely olykor jogi üldöztetéssel, egyes országokban akár halálbüntetéssel is együtt jár. Az orvosi-társadalmi diskurzus történelmi áttekintése alapján bemutatjuk, hogy mely tudományos és társadalmi fejlôdés teszi lehetôvé a különféle szexuális kifejezôdések depatologizálását, noha annak tartós és következetes hatása egyes országokban a mai idôkben is nehezített – egyes esetekben akár társadalmi újrapatologizálás is zajlik. Kiemeljük azokat a szempontokat, amelyek alapján a tartós orvosi és társadalmi megbélyegzésnek az LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemu) emberek egészségi állapotára gyakorolt hatása értékelhetô. Bemutatjuk azokat a tudományos modelleket, amelyek empirikusan magyarázzák a mentális betegségek kialakulásának megnövekedett kockázatát a megbélyegzés különféle formáinak hatásával összefüggésben az LMBT személyek körében, valamint a pszichoterápiás ellátásra vonatkozó irányelveket. Kitekintésünkben rámutatunk a szexuális kisebbségek továbbra is világszerte észlelhetô bizonytalan helyzetére, hangsúlyozva az orvosi, társadalmi és politikai destigmatizáció fontosságát, ami alapfeltétele annak, hogy az LMBT személyek mentális egészségét megôrizhessük. A megkülönböztetés mentes jogszabályalkotás – az orvosi állásfoglalások és szakmai irányelvek mellett – ennek egyik fontos eleme.

A nemiség az ember lényeges, elidegeníthetetlen jellemzője, áthatja létezésünk biológiai, pszichológiai, interperszonális, társadalmi, transzcendens aspektusait. A humán szexuális fejlődés a testi, érzelmi, kognitív, és szociális fejlődés kontextusában zajlik, a fogantatástól kezdődik és az egész életen átível. Folyamatát a biológiai érés, valamint pszichológiai, interperszonális, kulturális tényezők és a (fizikai) környezeti feltételek komplex interakciói befolyásolják. A fejlődési pszichopatológia szemléletét alkalmazva, összegezzük a szexuális fejlődés életkorspecifikus jellemzőivel kapcsolatos tudományos ismereteinket, a fejlődés tágabb kontextusába helyezve azokat. Foglalkozunk a nemi különbségekkel, a nemmel kapcsolatos fogalmak fejlődésével, a szexuális orientáció, a nemi identitás, és a szexuális viselkedés alakulásával az egyes életkori szakaszokban. A szexuális fejlődés és a nemiség területén a tudomány sokszor határokba ütközik. Fontos, hogy a szakemberek, ennek tudatában, kellő mértéktartással és objektivitással nyilatkozzanak és hozzák meg döntéseiket.

Bevezetés: A pszichoszexuális fejlődést alakító genetikai-biológiai és környezeti-szociális tényezők szerepének kutatásában és értelmezésében az utóbbi időben a tudományos érveken kívül sajnos egyre több ideológiai és politikai szempont is hangsúlyt kapott.
Célkitűzés: Mivel a nemi identitás és nemi orientáció alakulását vizsgáló szakirodalom nemcsak megszaporodott, de polarizálódott is, az eltérô álláspontokkal kapcsolatos tudományos eszmecsere és vita időszeru.
Módszer: A nemi identitás és orientáció kialakulásában szerepet játszó genetikai, biológiai és szociális tényezők jelentôségének feltárása a nemzetközi szakirodalmi adatok alapján.
Eredmények: A tudomány jelenlegi állása alapján megállapítható, hogy a pszichoszexuális fejlődésben a kétségtelenül markáns genetikai-biológiai tényezőkön kívül szignifikáns szerepe van a nevelésnek és a rendkívül sokrétű, változó intenzitású, valamint változó emocionális tartalmú környezeti/média hatásnak, illetve szociális mintáknak is. Ezt támasztják alá többek között azon adatok is, amelyek szerint az azonos nemu párok által nevelteknél gyakoribb a homoerotikus magatartás.
Következtetések: Mivel a pszichoszexuális fejlôdést a genetikai-biológiai és szociális tényezők (nevelés, média stb.) együttesen determinálják, a szexuális kisebbséghez való tartozás tehát nem saját döntés eredménye, ezért mindenféle ezzel kapcsolatos diszkrimináció elfogadhatatlan. További tudományos vizsgálatok szükségesek a számos, még nyitott kérdés megválaszolására.

A nemi és szexuális sokszínűséghez tartozó kliensekkel való munkában az elsődleges megközelítéssé egyre inkább az affirmativitás vált. A legnagyobb jelentőséggel bíró pszichiátriai és pszichológiai társaságok, illetve az őket tömörítô nemzetközi szervezetek ajánlásaiban, útmutatóiban egyértelműen tetten érhető az affirmatív segítői viszonyulás irányába történő elmozdulás. Jelen kézirat az affirmatív megközelítés elméleti hátterének bemutatására tesz kísérletet, részletezi a nemi és szexuális kisebbségi identitással rendelkező személy lehetséges nehézségeit és ezekre építve igyekszik a segítő szakemberek számára konkrét affirmatív terápiás tanácsokkal is szolgálni.

Szexuális orientációtól függetlenül heteronormatív kultúrában és társadalomban szocializálódunk mindannyian. Az LMBTQ+ emberek 85%-a 18 éves kora előtt tisztában van szexuális identitásával, s ahogy a kisebbségi csoportok tagjait általában, rendszeresen érik őket mikroagressziók, esetleg nyílt verbális és/vagy fizikai bántalmazás, diszkrimináció. Ezek egyik leggyakoribb terepe az iskola. Ha az iskolát – mint szocializációs közeget, és a gyermek számára mint a társadalom reprezentációját – kihagyjuk a szexuális felvilágosításból, a családra, és benne az LMBTQ+ gyerekre nagy teher hárul. A közoktatás beszédmódjából, a felvilágosításból kitiltott, tabusított LMBTQ+ szexualitás erôsíti ezeknek a fiataloknak a láthatatlanságát, fokozva a szégyent, a bűntudatot, a megbélyegzettség érzetét, az izolációt – maga után vonva a nonkonformitás érzését és a következményes mentális betegségeket. A család – tekintettel arra, hogy a benne élő családtagok tájékozottsága, attitűdje, orientációja és képessége a témával kapcsolatban sokszor korlátozott vagy előítéletes, illetve a gyerekek életük jelentős részét az iskolában töltik – kizárólagos közegként nem alkalmas a felvilágosításra és az identitásfejlôdés támogatására, amellett, hogy sokszor maga a család is támogatásra szorul.

A szexuális kisebbségek körében az átlagosnál rosszabb mentális egészségi állapot figyelhető meg. Ennek leginkább elterjedt magyarázatát a kisebbségi stressz elmélete szolgáltatja, amely szerint a mentális problémák oka a többségi társadalom részérôl elszenvedett stigmatizáció és diszkrimináció okozta stressz. Áttekintő tanulmányomban amellett érvelek, hogy a kisebbségi stressz elmélete nem kielégítő magyarázata a szexuális kisebbségek rossz mentális egészségének. Érvelésem négy megfigyelésen alapszik: 1. más, a múltban vagy a jelenben diszkriminációt elszenvedett társadalmi csoportoknál nem figyelhető meg rossz mentális egészség; 2. a szexuális kisebbségek mentális egészsége kevéssé diszkrimináló környezetben is lényegesen rosszabb az átlagosnál; 3. az elméletet legjobban alátámasztani tudó kvázi-kísérletes vizsgálatok súlyos módszertani hibáktól szenvednek; 4. genetikai-biometriai adatok nem, vagy csak kevéssé támasztják alá, hogy a szexuális kisebbségi lét (a diszkrimináción vagy egyéb mechanizmuson keresztül) rossz mentális állapotot okozna. Alternatív elméletek szükségesek, hogy magyarázni tudjuk a szexuális kisebbségek körében felmerülő mentális problémák etiológiáját.