Figyelem!
A megtekinteni kívánt tartalom inaktív.
Oxigénadósság(A
Civil Csoport Hétvége – CCH - eddig két alkalommal került megrendezésre, 2012-ben és 2013-ban, Siófokon. A következő háromnapos együttlét időpontja még nem végleges, vélhetően 2014 áprilisának egyik hétvégéje lesz, ez részben az országgyűlési választások kiírásának függvénye is, hogy a dátumok ne ütközzenek. A CCH ötletét az aggasztó társadalmi közérzet és az a motiváció adta, hogy a saját „civilségünkhöz” való viszonyunkkal szembesüljünk, azt fejleszteni tudjuk, társas és a társadalmat modellező helyzetekben éljük meg az együttműködést és annak nehézségeit.
A mai magyar közéletből számos történelmi és aktuálpolitikai okból hiányzik a civil szféra ereje, a párbeszéd képessége és gyakorlata. A módszertant és a hétvége szerkezetét elsősorban a már jól működő Pszichoterápiás Hétvége szolgáltatta: kis- és középcsoportok és a nagycsoport adják a működés keretét, ezek a pszichoterápiás csoportozás tapasztalatát és viszonylagos biztonságát nyújtják a résztvevőknek, mindezt adaptálva a különleges célhoz. A demokráciát ilyen közvetlenül tanulni meglehetősen intenzív élmény, és ez vélhetően a jövőben sem lesz másként. Valamit tehát, aminek a fejlődése hiányos és töredékes, a szakmánk is segíthet fejleszteni. Az alábbiakban Terenyi Zoltán írását olvashatják a CCH kapcsán, részben arról, miért jó, ha szakemberként társadalmi kérdésekre irányítjuk a figyelmünket. – a szerk.)
Obál professzor szegedi élettan előadásai egyikén hallottam először arról, hogyan jön létre az oxigénadósság: a gyorsan fokozódó izommunkát, fizikai terhelést nem tudja azonnal követni az oxigénfelvétel, egy ideig belső oxigénforrást használ a szervezet. Az izommunka végeztével az oxigénadósságot pótoljuk: igen, hiszen látjuk a lihegő futókat a cél után a tévében, s magunk is lihegünk az emelkedő tetején megállva. Tehát dolgozik az izom, dolgozik, hajtjuk, azonnali igény lenne az oxigénforrásra, de az lehetetlenség. Lényeg az, hogy a test valamit felhasznál, elhasznál belülről, s amikor alkalma van, visszapótolja, letudja, visszafizeti az oxigénadósságot.
Nagyon plasztikus kifejezés, ma, a devizahitelek bonyodalmainak korában különösen érzékeny metafora. Azt mondja, hogy pótolni kell, amit elhasználunk, s ezáltal tudunk legközelebb is hitelhez, hitelességhez, oxigénhez, levegőhöz jutni. Amit elhasználunk társadalmi szinten, s amit elhasználunk egyéni, szakemberi szinten: pótolni, korrigálni kell. Aki tudja mi a burn out, az tudja, milyen elemi tétel ez; a szakember használja magát, a tartalékait, hiszen folytonos és azonnali igény van rá – másokban kell tartani a lelket – s nem vigyáz magára, elhasználódik. ("Használtan érzünk és/ Elhasznált hangokat adunk és veszünk.") A nagypolitikai hitelesség gyors amortizációja azt is mutatja, hogy kevés a humán forrás, ráadásul ismét itt van a korábbi évtizedek "szűk levegője", s ez már nem is metafora. Arra már rájöhetett mindenki az utóbbi évtizedekben, hogy a segítő szakemberre nem fog senki vigyázni, ha saját maga nem teszi, pláne nem az állam vagy az intézmény. Ha hiányzik a rendszerből a pótlás mechanizmusa, márpedig hiányzik, akkor saját maga kell, hogy ezt a mechanizmust létrehozza, működtesse - ha tudja.
Ilyen "mechanizmus" volt a 70-es években a Pszichoterápiás Hétvég mozgalom, ahol nagyon sok, pszichiátriában dolgozó szakember kapott eszközt a kezébe: a pszichoterápiával megismerkedve azt is megtanulhatta, hogyan képes pótolni az elhasznált forrásait pl. sajátélményű terápia révén. Ennek kapcsán, ebben az időben az egyes lokális, osztályos teamek is kezdtek olyan módon együtt dolgozni, hogy már tudtak vigyázni egymásra. Hasonló indíttatással indult '96-tól a Töröcskei Napok rendezvénysorozata is. A 2007-től "újratöltött" Pszichoterápiás Hétvége programja – ahogyan a hamarosan sorra kerülő novemberi siófoki alkalom – szintén rendelkezik azzal a "jó gyakorlattal", hogy pótol valamit és fenntartja az igényt a pótlásra - és ezáltal is lesz fenntartható a segítő munka.
A PsziHé testvére, adaptációja a Civil Csoport Hétvége, amely szintén egyfajta adósság-visszafizetés is akar és tud lenni. Arra gondolok, hogy mi pszichiáterek hajlamosak vagyunk szűken, vagy pontosabban nem kellőképpen tágan értelmezni a szakmánkat. Pszichopatológiai tünetek, receptorok, esetleg kognitív sémák vagy áttételi viszonyok mentén könnyen értelmezzük nemcsak a betegeket, de saját magunkat és sajnos, sokszor a világot, társadalmunkat is. Éljük a szakmai életünket, de saját kútfőből dolgozva eközben olyan deficitet halmozunk fel a valósághoz, a társadalmi problémákhoz való viszonyunkban, mint amilyet az oxigénhiányos szervezet. Hívhatjuk elefántcsonttoronynak, pszichoterápiás rendelőnek, védett zártosztálynak, a lényeg, hogy a mi világunkban nem látszik értelmezhetőnek a társadalmi jelenségek jelentős része. Viszont ezekkel a jelenségekkel dolgozunk; küszködünk a szociálisan elesettekért vagy éppen vonalasan határt tartunk velük szemben; pszichoedukálunk és receptet írunk, miközben tudjuk, hogy kenyérre se telne a segélyből; kényszeredetten mosolygunk a VIP páciensre és és nem is akarjuk tudni, miért lett ő nagyon fontos személy. A politikai-társadalmi érzékenységünk használata, elhasználása elszívja a tartalékainkat. Kérdés, hogyan pótoljuk magunkban a realitáskontrollt.
A Civil Csoport Hétvége azért jó lehetőség, mert a szerkezete egyszerre teszi lehetővé a társadalmi problémákkal, konfliktusokkal, erőviszonyokkal való közvetlen találkozást és a saját szerepünknek, kapcsolódásunknak a reflexióját is. A kiscsoportos, nagycsoportos munka váltakozása, a középcsoport vitatere számos különböző variációban adja ezt a mozgásteret. Minél több ilyen élményt szerzünk, annál erősebb lehet a személyes, de a társas közegben megélt identitásunk is.
Terenyi Zoltán dr.
