Búcsúzom Tőled, Mariann! Egyetlen intézményt vagy szervezetet sem képviselek, hiszen Te mindig is távoltartottad magad a hivatalos fórumoktól. Soha nem akartál karriert, funkciót, pozíciót, pedig hányszor kértek rá, köztük én is. Egészséges ellenérzéssel viseltettél minden szervezeti tagsággal szemben, akár a rendszerváltás előttről vagy utánról legyen szó.
Búcsúzom Tőled, mint pszichiáter kollégád, barátod, és még valami más, amit nehéz megfogalmazni, talán úgy, mint a szellemi társad. Olyan szellemi testvérpárt alkottunk, akik nem értettek egyet mindenben, de közös hullámhosszon tudtak gondolkodni. Pályánk is más-más utat járt be. Én mindig hittem abban, hogy lehet változtatni a rendszeren, akár szakmai, akár szakmapolitikai értelemben, míg Te, bölcs szkepticizmussal csak a saját, szűkebb köröd harmonikus megformálásában hittél. Illúzióimat nem adtam fel, annak ellenére, hogy az élet inkább Téged igazol(t). Terveimről soha nem beszéltél le, tanácsaiddal támogattál, de az aktív részvételt, harcostársi szerepet mindig finoman, de visszautasítottad.
Míg én céljaim eléréséért harcoltam, Te addig önmagadat teljesítetted ki – mind a szakmai, mind a magánéletedben. Egyéniség voltál már az egyetemen is, és a Lipóton kezdőorvosként sem olvadtál be a szürke állományba. A pszichiátria szakvizsga után, a főigazgató rosszallása ellenére, nem neurológiát, hanem szociológiát tanultál. Meghatározó személyisége lettél a 30 éve létrehozott Krízisintervenciós osztálynak, de vezető pozícióra ott sem törekedtél. Krízisosztályon dolgozni az egyik legnehezebb feladat, a kiégésnek itt a legnagyobb kockázata. Te tudtad, hogy mikor kell váltani.
Önállósítottad magad. Szakmai tudásodat az egyetemi oktatásban és a magánpraxisban kamatoztattad. Ebből elsősorban a hallgatóid és a klienseid profitáltak. Téged soha nem a pénz érdekelt, hanem a munka minősége. Igazi kihívás és nagy kaland volt az egy évre tervezett, de három évig tartó Bálint csoportunk a Nyírő Gyula kórházban. Ezt is másképp csináltuk, de kreatív újításaink utólag minket igazoltak. Még a mostani Vándorgyűlésen is emlegették, pedig már több mint 10 éve véget ért. Ekkor vezettünk először közösen csoportot, és fél szavakból is megértettük egymást.
Soha nem helyezted Magad előtérbe. A Krízislélektan c. könyvet is csak felkérésre írtad meg. Pedig ebben a témában sem előtte, sem azóta nem jelent meg jobb mű kishazánkban. A honlapodat – halálod után – olvasva, rádöbbenek, hogy mennyi értékes írásod található meg itt, amit soha nem publikáltál. Stílusodra, szemléletedre vakon rá lehet ismerni. Meghagyod, hogy tanuljunk belőle?
Nem tudom elfelejteni azt a januári telefont, amely a zajos utcán ért, és alig hallottam valamit. Pszichológiailag érthető, hogy nem akartam meghallani azt, hogy baj van, Veled van baj. Amit tudtam, intéztem, ahogy tudtam indultam, de akkor már az Onkológia Intézet intenzív osztályán voltál. Tizenegy nap heroikus küzdelem után feladtad, feladták. A kór legyőzött. Nagyon kevés időt hagyott számodra. Személyesen nem is búcsúzhattam el Tőled, erre csak most adatik lehetőségem. Nehezen kezdtem írni a nekrológodat. Sokat rágódtam előtte. Mikor végre késő este nekikezdtem, bőven elmúlt éjfél, mire aludni tértem. Reggel észrevettem, hogy az órám két órát késik. Gondoltam, hogy az elem kezd lemerülni. Rutinból visszaállítottam a pontos időre, és mire másnap vittem volna elemcserére, észlelem, hogy pontosan jár, - azóta is. A népi hiedelem szerint a fizikai halál után a halottaink még nem távoznak el végleg köreinkből, még egy ideig kapcsolatban lehetnek velünk, és jeleket küldhetnek. Bűvös negyven napot emlegetnek. Ha ez igaz, akkor most még velünk vagy.
Soha nem akartál betagozódni sehová. Milyen jó lenne, ha most sem mennél át a túlpartra. Te mindig is szeretettél egy kicsit kívülálló maradni. A pszichológusok között Te voltál a pszichiáter, a pszichiáterek között pedig a pszichoterapeuta, és bár több pszichoterápiás irányzatban otthon voltál, mégsem köteleződtél el egyikhez sem. Nagyon tudtad a szakmát. Hány ismerőst, beteget, betegem rokonát küldtem Hozzád terápiára, és sokuknak sokat segítettél. Vannak, akik most is jártak Hozzád, és most tőlem kérdezik, hogy mit tegyenek, kihez fordulhatnak, aki olyan jó terapeuta, mint Te. Mondd, Te kit választanál?
Talán egyetlen hely, egyetlen csoport volt, amihez elköteleződtél. Ez a Garibaldi kör, a Klub volt. Amely Temiattad is jött létre. Mindig úgy éreztem, hogy eredeti gondolataidat, szemléletedet nemcsak velem kellene megosztanod. Innen jött az ötlet, hogy a barátaim, lehetnek egymás barátai. És összeállt a klub, a csütörtöki brainstormingok, izgalmas szellemi kalandok. Senki nem maradt ki, senki nem maradt el a nyolc év alatt. Te sem mulasztottál volna el egyetlen alkalmat sem. Hányszor mentem Érted kocsival, és már az is élmény volt, ahogy a csoport előtt megbeszéltük az életünk dinamikáját, utána pedig a csoport dinamikáját.
Csodáltalak, hogy Neked mindig jutott időd a családodra, a gyermekeidre, a betegeidre és a barátaidra egyaránt. Mariann, Te jól sáfárkodtál az időddel, mintha érezted volna, hogy szűkmarkúan mérte Neked ezt a Sors. Sokat adtál másoknak, és életet adtál három tehetséges gyermeknek, akik közül ketten a Te utadat követik. Felnevelted őket, elindultak a saját útjukon, de még korai volt itthagynod őket, mert még szükségük lenne Rád, ahogy nekünk is, a tanítványaidnak és a betegeidnek is.
A Garibaldi kört folytatjuk - Veled Mariann, de immár nélküled. Nyugodj békében, és mi is megpróbáljuk elfogadni a még elfogadhatatlant. Köszönöm, hogy meghallgattál, hogy meghallgattak.
2013-02-07 Németh Attila
