Figyelem!
A megtekinteni kívánt tartalom inaktív.
FILMAJÁNLÓ - Tomas Alfredson: Suszter, szabó, baka, kém / Tinker, tailor, soldier, spyBánki György: Az oroszok köszönik, a spájz komfortos, a kompót tűrhető
(Szívó szál) Örülünk. Annak kevésbé, hogy a magyar nézők egy része a korábbi filmszínházi látogatásunkat összefoglaló írás metsző szavaiból nem tanulva (nem olvassák a Magyar Pszichiátriai Társaság honlapját, ejnye!) rendíthetetlenül esznek s isznak.
Papírzacskó alján kotorásznak filmszakadtáig, ártatlan arccal szürcsölésznek, megannyi kis összeférhetetlen mamusz-zombi – a végén már én is direkt szörcsögő hangokat adtam ki magamból, amin jól szórakoztunk bár, de ettől nem jött el a zabakondicionált emberi lény megvilágosodása. A jelenség azért is érthetetlen, mert a film alapvetően, mélységesen brit, és Eddie Izzard stand-upja óta tudjuk, miért fogy kiválóan a nálunk duplán adózott chips az amerikai
csimbumcirkusz-filmek alatt, és miért alig, ha a néző angolt lát. Mint azt az olvasó érzékelheti, a hazai moziban az érzékenyebb, a filmet csendes figyelmével megtisztelő személy könnyen felfedezheti magában a titkon ott szunnyadó
nádpálcás pedagógust. Sebaj, ez is egy kis lépés az önismeretben.
(Morál szerviz) Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a brit titkosszolgálat hatalmas presztízsveszteséget szenvedett el, mert a szovjet kémelhárítás beférkőzött a legbelsőbb köreibe, és a tenyeréből etette őket a nekik és az amerikaiaknak szánt manipulált információkkal. Nem tudni, kik voltak pontosan az árulók - a legenda szerint öten lehettek -, és nem tudni, ki volt közülük, akit csak tudtán kívül használtak föl. A világháború utáni időszakban új morális dilemmák keletkeztek, a vágyott és a realizált társadalmi viszonyok között pedig feszültség. A barát és az ellenség néha másképpen vált szét, mint azt a visszatekintő számára a hidegháború tiszta logikája diktálta volna. A „Suszter, szabó, baka, kém”, a szervezettől 1964-ben megváló John Le Carré Árulás c. regényének új adaptációja a hazahűség és az erkölcs kérdéseit a regényhez mérten kevésbé feszegeti. Az értékválasztás problémájáról a hangsúly mintha eltolódna. A felnőttek fura, végzetes játékokat játszanak, amelyekből lehetetlen kiszállni, és hát, oké, néha valaki belepusztul, más pedig szenved. Az nevet, aki utoljára nevet, csak kérdés, van-e olyan, hogy utoljára. Minden kis gyengeségnek jelentősége lehet, mindent a másik ellen lehet fordítani, az emberi konfliktusok szociálpszichológiailag kimatekozható aspektusait felhasználhatjuk a cselszövésben, aztán nézünk (mint a moziban), amikor éppen az ilyesmi okozza a vesztünket. A történetbéli áruló a való életben megúszta: Kim Philby 1963-ban a Szovjetunióba emigrált, ott is élhetett ez a szerencsés ember, 1988-ban bekövetkezett haláláig. Ízlések és pofonok, a vasfüggönynek is két oldala van, stb.
(Nem bondos) Hálatelt szívvel konstatáltam, hogy a film az újraértelmezés ürügyén nem követi az elbondosulás ösvényét, amennyiben az amerikai mozi igényeinek megfelelve nagy pörgést rendezünk egy örömtelenített, egynézésű, letört hőssel a címszerepben, némi pszeudo-drámaisággal a fedélzeten. Inkább a hatvanas-hetvenes évek, többek között Michael Caine nevével fémjelzett filmjeinek hangulatával operál, felveszi a korabeli tempót, és a történet logikáját bontja ki aprólékosan. Nem találkozunk olyan hervasztó jelenségekkel sem, mint mikor például a bűn üldözői
belépnek egy szobába, amit szemmel láthatóan átkutattak, mire a segédszínész, hogy a szemünket kiverni készülő tényt alátámassza, megszólal: „Főnök, valaki járt itt!” A vágások, rövidítések, az el nem mondott dolgok, a történet mozaikjai, az idősíkok váltogatása figyelmet igényelnek - és a gourmet-nak ez kell. A képek nagyon igényesek. Talán a kezdő jelenet magyar vonatkozásai, Budapest látványa, Mucsi Zoltán, Csuja Imre, Kálloy Molnár Péter meglehetős feltűnése a Párisi Udvarban számunkra érzelmi okokból lógnak ki a jól karbantartott, egységes hangulatból. A brit kémügyi szakemberek is előszeretettel viselnek magyar vezetéknevet: Tarr vagy Esterhase. Smiley-t, a balul elsült akciót követően háttérbe szorított fő-titokszolgát Gary Oldman alakítja, akit bármikor, bármeddig elnézegetnék, úgy értem, amikor játszik. Az aggódó, rosszat sejtő belügyérek kérésére ő veszi kézbe az egyre kínosabb helyzet rendezését. Rengeteg a jó szerep, és persze el lehet filózni, hogy vajon mindenki kihozza-e a maximumot, de például Colin Firth apró gesztusai a rá kimért időben egész történeteket képesek elmesélni. Összességében, ha pontozásra kerül a sor, én a tízből a sok pont mellett döntenék - ez egy olyan film, amit érdemes még melegében elcsípni a moziban.
