„Szakmailag ott vagyunk a világ élvonalában. A technológia, a tudás, az ellátás színvonala és működése – minden adott. Ennek ellenére például az infarktus egy éves halálozása jóval magasabb, mint lehetne. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a kórházakban, hanem azon kívül is tennünk kell valamit” – mondta Gellér professzor.

Elnöksége alatt azt szeretné elérni, hogy a szívbetegségek megelőzése, a betegek edukációja és az utógondozás erősítése legalább annyira hangsúlyos legyen, mint maga a beavatkozás.

A szívünk ügye közös ügy

Az igazolt infarktusos esetek száma összesen 13 889 volt 2023-ban és mintegy 2 500 fő halt meg az (első ismert) kórházi felvételt követő 180 napon belül, harmaduk még nem érte el a hatvanéves kort a betegség jelentkezésekor. Mindez annak ellenére, hogy 20 katéteres labor működik ma már hazánkban a legmodernebb felszereltséggel. Még súlyosabb adat, hogy az infarktust túlélő betegek ötöde meghal az első éven belül – míg például Svédországban ez az arány mindössze 13%.

„Megszakad a szívem – szakmailag és emberileg is –, amikor látom, hogy mi mindent beleteszünk a beavatkozásokba, világszinten dolgozunk, és mégis, az egyéves túlélésben jó ideje nem javul a helyzet, pedig az ellátás az ország minden laborjában a hét 7 napján 24 órában rendelkezésre áll. Ez nem elsősorban technológiai, hanem kommunikációs, életmódbeli és szemléleti kérdés is” – mondja Gellér professzor.

„Az infarktus ellátása az invazív centrumokban világszínvonalú. A katéteres technológiák, az akut ellátás minősége példaértékű. Éppen ezért fájdalmas látni, hogy a beavatkozás után, amikor már mindenki fellélegzik, mégis sokan elvesznek az első évben. Ennek az okait nem tártuk fel eléggé – de ez lesz az egyik első feladatom elnökként” – emelte ki.

Hol veszítjük el a betegeket?

A professzor szerint az ellátási lánc követése, a centrumok közötti különbségek feltérképezése és a rehabilitációs folyamat elemzése nélkül nem lehet érdemi változást elérni. De legalább ennyire fontos a laikusok szemléletformálása is. A betegek ugyanis gyakran hiszik azt, hogy az infarktus után „megúszták” – pedig a gyógyulás csak ezután kezdődik.

„A betegek túl sokat várnak a segítségkéréssel – átlagosan négy órát! Ausztriában ez az idő alig több mint egy óra. Ezalatt a szívizom egy része elhal. És ha túl is élik a rohamot, az életmódjuk nem változik, nem járnak kontrollra, nem mozognak, nem szedik rendesen a gyógyszert. Mi viszont nem engedhetjük el a kezüket az első beavatkozás után.”

A jövő útja: emberközeli kardiológia

Az új Elnök meggyőződése, hogy az emberekhez közelebb kell vinni a tudományt, a szívgyógyászat nyelvét, üzeneteit mindenki számára érthetővé kell tenni.

„Nem elég életet menteni – meg is kell tanítani, hogyan lehet azt megtartani. Ha az infarktus után a beteg úgy érzi, 'megúszta', és nem változtat semmin, akkor nem mi, hanem közösen, mint társadalom vesztettük el őt” – fogalmazott.

A halálozás sokszor nem a kórházban dől el, hanem napokkal, hetekkel, hónapokkal később – amikor a beteg nem jár kontrollra, nem szedi pontosan a gyógyszereit, nem mozog, vagy újra rágyújt.

Több figyelmet a szívnek!

A kardiológia új célkitűzése, hogy a megelőzés, az edukáció, a laikus újraélesztés ismerete és az életmódváltás támogatása legalább akkora hangsúlyt kapjon, mint a beavatkozások. Gellér professzor szeretné, ha a következő években minden infarktusos beteg mögé egy támogató rendszer, egy edukációs hálózat épülne.

„Hiszek benne, hogy ha közelebb visszük a kardiológiát az emberekhez, akkor az nemcsak tudást, hanem esélyt is jelent. Életben maradási esélyt. Mert az orvostudomány lehet bármilyen fejlett – az emberi figyelmet, az együttműködést, a felelősségvállalást nem helyettesítheti.”