A szív világnapjának többek között éppen az a célja, hogy felhívja a figyelmet a betegségre, a megelőzés lehetőségeire – mutatott rá a rendezvény kerekasztal-beszélgetésén dr. Becker Dávid, a Magyar Kardiológusok Társaságának elnöke, a városmajori klinika igazgatóhelyettese, hozzátéve, hogy a megelőzést már gyerekkortól el lehet kezdeni. Mindemellett mára korábban elérhetetlen gyógyszerek is látótérbe kerültek, exponenciálisan nőttek a kardiológiai betegségek gyógyítási lehetőségei – jegyezte meg dr. Becker Dávid, aki az érintettek tájékozódására a Magyar Kardiológusok Társaságának Szívderítő című honlapját ajánlotta. 

A József Attila-díjas Lackfi János, valamint Ijjas Tamás, Posta Marianna és Véssey Miklós írók történetei valódi szívbetegek, valamint hozzátartozóik történeteit dolgozzák fel azzal a szándékkal, hogy felhívják a figyelmet az örökletes szívbetegségekre, és reményt adjanak minden érintettnek. Az eseményen Lackfi János felolvasta a kiállításra készült novelláját.

Most induló sorozatunkban azokkal is megosztjuk ezeket a történeteket, akiknek nem állmódjukban a kiállításra ellátogatni, de szívesen olvasnának szívtörténeteket.

Lackfi János

UTOLÉRHETETLEN

A bátyám utolérhetetlen.
Azt mondják: hasonlítasz rá, együtt fociztunk, őrült sztorik voltak, lehidalsz!
Azt mondják: szerelmes voltam belé, de régen is volt!
Azt mondják: micsoda fickó, mekkorákat nevettünk!
A bátyám előttem járt. A diákönkormányzat elnöke. A rockbanda énekese. Az ő góljával nyert a csapat területi bajnokságot. Ő az anyám kedvence, hiába tagadja. Ő a jobbképű kiadás. A lányokat, akiknek udvaroltam, be kellett mutassam neki.
Dehogy voltam rá féltékeny. Tökéletes volt, nem tehetett róla! A rohadt életbe! Egyszer kapott volna egyest! Egyszer jött volna haza csatakrészegen! Kinek nem megy az életkedve, ha mindig ott a léc, amit nem lehet átugorni?
Nem tudtam haragudni rá. Vállamra tette a kezét.
Gyere, öcskös, menjünk pecázni! Focizzunk egyet a kertben! Kérsz egy sört?
Mentem, nevettünk, játszottunk, izzadtunk, kifeküdtünk a kertbe a csillagok alám, beszéltünk hülyeségeket, és minden jó volt.
Egy vizsgálaton a doki gyanakodott, beküldött a szívklinikára. Hipertrófiás kardiomiopátia. Életemben nem hallottam. Ezt a hülye, érthetetlen nevet!
Jó, elmagyarázták. A bal szívkamra szövetei megvastagodtak. A vér kiáramlása akadályba ütközik. Le is állhat. És akkor kampec. Emlékszem az ábrára, amit a suliban a szívről mutogattak. Nem hittem, hogy érinteni fog.
Most meg le kell állni a biciklivel, a focival. Ja, és genetikus. Megnézték a családot, és kiderült, anyám, unokatesóm és a kisfiam is érintettek.
Meg persze a bátyám, de csak óvatosan. Ki más ússza meg, gondoltam. Én itt átállok a sétálgatásra, ő meg folytathatja. Focizik tovább az öregfiúkkal. Lenyom évi ezer kilométert bicajon. Jótékonysági futást rendez a lányával. És ügyelt a rendszeres vizsgálatokra.
Aztán egyszer hopp. Mindig van egy hopp. Basszus! A tökéletes bátyám futás közben összeesett és meghalt. A lánya karjaiban. Mi van? Orosz rulett? Figyelünk, vigyázunk, mégis minden hiába?
Emlékszem a sokkra, a tükör előtt álltam, a mellkasomat néztem. Benne az időzített bomba. Semmit se tehetek.
Aztán mégis tesszük. A családdal együtt. Csináltunk alapítványt a bátyám nevére. Jótékonysági bált rendezünk, futást, focikupát. Minél többen tudnak róla, annál többen megússzák.
Hiányzik a vállamról a keze. Nem megyünk pecázni, sörözni, rúgni a kertben. Nem nevetünk, nem izzadunk, nem beszélünk hülyeségeket.
Mindig előttem járt, most előre ment. Ott vár rám valahol.
A bátyám utolérhetetlen.