Szív
Ugyanaz a víz
ugyanaz az ég feszül fölém
a felhők végtelen jelet, arcot,
tejutat formáznak
csak a szívem ver hangosabban
ha vízbe merítem fejem
percenként kilencvenszer nyitódnak,
záródnak odabenn a kapuk
a véráram előtt
A fuldokló
Hatalmasat sóhajt a tó, hogy beleremegnek a
száraz nádasok és talán a sötét égen derengő
rózsaszín felhők is, én meg egy mohos padon kapkodok
levegő után a fölém feszülő égbolt alatt
Feszül, pattog mellkasom is, bordáim küszködnek,
műszívbillentyűm, orvosi csoda,
mérve az időt, hangosabban perceg
és mint a fronton haldokló bajtársnak
hallom saját sípoló lélegzetemet
szememmel a csillagokba kapaszkodva
fuldoklom egy fastégen ülve a víz felett