Szonday Szandra 

Szív

Ki gondol rád - igazán?

végzed a dolgod

észrevétlenül

naponta százszor

szánkra vesszük neved

kiplakátolunk gyermeki rajzoddal

minden hétköznapot s ünnepet

ezernyi szerepet testálunk rád

képeinkben repesel, összetörsz

meghasadsz

de csak ha dadogsz, megakad

szavad figyelünk föl és

akkor is csak azért mert

baj van veled

Állítólag majd megállítanak.

Vajon milyen lesz az a hosszú

halál-pillanat, míg elindulhatsz újra

ingerképző csomók örök ütemére?

Kibontott ágyban: mellkasomban,

tüdőlebeny párnáimon,

milliárd szív közül egy

majd pihenhet egy keveset.

Leltár 

Jelek hada a testemen.

Akartak és akaratlanok.

Megszoktam és elfogadtam őket,

hegeim: harci sebek, nyomok.

Ennél söröskupakba térdeltem,

apám itatta fel vérem, könnyeim;

ezt kutyám marta belém kínjában, míg

próbált felülkerekedni ellenségein.

A hátamon hosszú forradás fut:

itt gerincem tették újra helyre,

hogy ne legyek többé púpos, nyomorék,

ne legyek, mint a kérdőjel, görbe.

Ezt azért vágták, hogy lélegzethez jussak,

míg gyenge tüdőm erőre kap.

Apró fehér nyom szempillám tövében:

bal szememben majdnem kialudt a Nap.

Mellem alatt is egy emlék,

elhalványult műtéti heg.

Egy professzor – messzi Moszkvában –

mentette így meg szívemet.

És a többi: tetoválás. Ez itt

édesanyám arcképe, hol

egyszer gésának öltözött,

a másik mesterségem címere: toll.

Jelek hada a testemen.

Akartak és akaratlanok.

Bőrömbe tűzött kitüntetések,

életemen át büszkén hordhatom.