Az Egészségügyi Világszervezet a szívbetegek rehabilitációját a következőképpen határozta meg: "Rehabilitáción azon tevékenységek összességét értjük, amelyek lehetővé teszik a betegek számára a lehető legjobb fizikai, szellemi és szociális körülményeket, hogy azok saját kezdeményezésük alapján elfoglalhassák helyüket a társadalomban, ezért a rehabilitáció nem tekinthető a kezelés különálló formájának, hanem azt integrálni kell a terápia egészébe, amelynek egyik részét képezi."

A szívbetegek rehabilitációján tehát azt a folyamatot értjük, amelynek során a beteg alkalmassá válik életkorának megfelelő fizikai aktivitás és képzettségének megfelelő tevékenység folytatására. Ennek megfelelően beszélünk fizikai és foglalkozási rehabilitációról. A szívbetegek rehabilitációjának története összefügg a szívinfarktus kezelésével.

A szívinfarktust mint betegséget 1912 óta ismerjük, ekkor írta le egy Harrick nevű orvos. Sokáig úgy tartottuk, hogy a szívizom elhalását követő hegszövet teljes kialakulásáig - 6-8 hétig - a beteg teljes ágynyugalmat igényel. Az orvosok évtizedekig a gyógyulás után is csak minimális mozgást engedtek betegeiknek, és olyan "kimerítő" fizikai aktivitástól, mint amilyen a lépcsőn járás, a beteget örökre eltiltották. Érthető a fentiek alapján, hogy a munkába való visszatérés (munkaköri rehabilitáció) akkoriban szinte sohasem valósult meg.

Lényeges változás következett be az infarktusos betegek kezelésében, amikor Levine és Lown megkérdőjelezték a tartós ágynyugalom hasznosságát, és bevezették a "karosszékkezelés"-t: azt javasolták, hogy az infarktusos beteg a nap nagyobb részét karosszékben töltse, mivel az ülés a legkevesebb energiát igénylő testhelyzet, jobban kíméli a szívet, mint a fekvés. Newman és munkatársai közleménye 1952-ben igazi szenzáció volt, ugyanis beszámoltak arról, hogy 4 héttel az infarktus után a betegeknek 5-5 perces sétát engedélyeztek és ezt a betegek tünet- és panaszmentesen végrehajtották.

A kardiológusok ezt követően egyre inkább a korai mozgás (a mobilizáció) hasznosságának hirdetőivé váltak. Brummer 1956-ban már két héttel a betegség kezdete után engedélyezte a betegek normális aktivitását. A további vizsgálatok nem csak azt bizonyították, hogy a betegek korai mobilizációja veszélytelen, hanem azt is, hogy a tartós - és feleslegesen hosszú - ágynyugalom káros, mert a betegek kondíciójának romlásához, illetve szövődmények kialakulásához vezethet.

A fentiek lényege, hogy a normális aktivitáshoz való visszatérés, a mozgás nemcsak a szívbetegek kezelésének egyik célja, hanem egyben a kezelés egyik formája is. A komplett rehabilitáció - amely mind a kórházi időszakot, mind a kórházból való távozás időszakát magában foglalja - jelentős mértékben kedvezően befolyásolja a betegek további prognózisát.