P. B. Shelley angol költő szívének útja versektől és nőktől a viharos tengeren, majd a temetési máglyán át egészen felesége, Mary Shelley, a Frankenstein szerzőjének íróasztalfiókjáig vezet – romantikus költő talán nem is kívánhatna ennél legendásabb utóéletet. Percy Bysshe Shelley verse Tóth Árpád műfordításában az "Óda a nyugati szélhez" - ahogy Babits fogalmazott - a legszebb magyar vers. Ám azt kevesen tudják, hogy a 19. században korántsem számított meghökkentőnek a gyász ilyesfajta kezelése, kifejezése.

1822. július 8-án a huszonkilenc éves angol költő, Percy Bysshe Shelley hazaindult az itáliai Lericibe Don Juan nevű vitorlásán feleségéhez és gyermekeikhez, miután egyhetes vendégségben járt a szintén ismert költő Lord Byronnál, ám sohasem érkezett meg. Figyelmeztették ugyan, hogy vihar közeleg, ám a Shelley sietett haza, noha nem tudott úszni. Maradványait tíz nappal később találták csak meg, és kizárólag ruhái és a zsebében talált John Keats-verseskötet alapján tudták azonosítani, majd a szigorú olasz egészségügyi előírásoknak megfelelően azonnal el is temették a tengerparton. Barátai és családja azonban méltó búcsút akartak tőle venni, ezért a testét nem sokkal később Viareggio közelében máglyán hamvasztották el a tengerparton. Az egyik jelenlévő írásos beszámolója szerint a költő szíve a csodával határos módon nem semmisült meg, ezért kimentette a hamvak közül, és ezzel kezdetét vette Shelley szívének különös utóélete.

E ma megdöbbentőnek ható gyászceremónia megértéséhez azonban a kor kontextusában érdemes értelmezni a történteket. A 19. századi Angliában sajátos kultusza volt a halálnak, hisz a családok igen gyakran vesztettek el akár gyermekeket is olyan, akkor még gyógyíthatatlannak számító betegségekben, mint a tüdőbaj, a tífusz vagy a kolera. Szokás volt megőrizni például az elhunyt néhány hajfürtjét, de akár még a fogaikat is, melyekből gyakran gyűrűt, brosst vagy medált készítettek. A szív kiemelt mementónak számított a korban, Napóleon például végakaratában a feleségére hagyományozta a szívét, Paul Verlaine francia költő édesanyja két elvetélt magzatát is üvegekben tartósítva őrizte otthon, Charles Dickens angol regényíró pedig, midőn Bob nevű macskája eltávozott, levélnyitót csináltatott kedvence mancsából. Főleg az előkelőbb családokban hasonlóképpen bevett szokásnak számított, hogy az elhunyt szívét külön, akár más helyre temették el, mint például Chopin esetében, akinek szívét kristályedényben tartósították, Thomas Hardy angol író szívét pedig szülővárosában, a dorset megyei Stinsfordban temették el, míg teste a londoni Westminser Apátságban, a Költők sarkában (Poets’ Corner) nyugszik a nemzet legnagyobb művészeinek társaságában.

Na de mi is történt pontosan Shelley szívével, és egyáltalán a szívéről van-e szó? A máglyánál Lord Byron, a szintén költő Leigh Hunt és Edward John Trelawny kapitány voltak jelen, akik mozgatható krematóriumot építettek e célból. A hamvasztás előtt azonban először exhumálni kellett Shelley testét átmeneti sírjából, melyet korábban már oltott mésszel leszórtak, ráadásul egy csákány be is szakasztotta koponyáját, amikor kiemelték. A máglya alapjául szolgáló fát ezután a görög irodalmi hagyományból ismert szokás szerint olajjal és sóval hintették meg, majd pedig „több bort locsoltak Shelley testére, mint amit életében valaha megivott”. Trelawny tudósítása szerint Shelley ily módon közszemlére tett agyveleje „főtt, bugyogott és pezsgett”, majd „a tetem megnyílt, és feltárult a szív”. Lord Byron ezen a ponton nem bírta tovább nézni a látványt, és inkább elment úszni egyet, miközben Hunt eleve ki sem tudott szállt a kocsiból, hogy jelen legyen. Trelawny kapitány viszont végig ott maradt, és az utókor szerencséjére vagy szerencsétlenségére mindent feljegyzett: „A tűz olyan heves volt, hogy a vasszerkezet fehéren izzott, és tartalma szürke hamuvá változott. Csak néhány csont, az állkapocs és a koponya néhány darabja maradt meg, de ami igazán megdöbbentett bennünket, az az egészben maradt szív volt. Súlyosan meg is égettem a kezem, miközben kimentettem ezt a relikviát a forró tűztérből” – írja.

Itt válik (még) kevésbé emelkedetté a történet, a közreműködő felek ugyanis marakodni kezdtek – természetesen igen angol és irodalmi módon, levelekben –, hogy kinek is jár a szív. Trelawny először Leigh Huntnak, a költőbarátnak adta oda, aki állítólag „könyörgött” érte, ám az özvegy, Mary Shelley elkérte tőle, csakhogy visszautasításban részesült, hiszen Hunt úgy vélekedett, barátja iránti mély szeretete negálja „minden egyéb szerelmi igény” létjogosultságát. Byron ezen a ponton határozottan közbelépett, és végül az özvegy megkapta a szívet, a költő hamvait pedig a Rómában, a Protestáns Temetőben helyezték örök nyugalomra, sírkövén máig a „Cor Cordium”, azaz “A szívek szíve” felirat olvasható.

Szintén kevéssé patetikus, ám orvostörténeti szempontból igen izgalmas kérdés, hogy valóban Shelley szíve-e egyáltalán e sok viszontagságon keresztülment szervmaradvány? Tényleg lehetséges lenne, hogy a szív nem semmisült meg az iszonyú hő hatására? Ez a kérdés már a 19. század végén is foglalkoztatta a kutatókat, és 1885-ben a New York Times hasábjain meg is jelent egy cikk, mely szerint feltehetően Shelley máját mentették meg, ugyani „Shelley máját átjárhatta a sós tengervíz, és ennélfogva kevésbé volt éghető”; s „Mivel a szív üreges szerkezetű, könnyen elpusztítható, míg a máj, amely a belső szerve közül a legsűrűbb szövettel rendelkezik, az erős hőnek is képes ellenállni.” Csakhogy az 1950-es években újabb elmélet bukkant fel (Arthur Norman, The Journal of the History of Medicine), mely szerint mégiscsak Shelley szíve lehetett az, mert a költő köztudottan tbc-ben szenvedett, és ez a kór előidézheti a szív szöveteinek elmeszesedését. Norman azzal zárja cikkét, hogy rámutat a nyilvánvaló iróniára mindebben: a romantika ikonikus költőjének szíve tehát valójában „kőből” lehetett.

A szívet végül 1852-ben, harminc évvel Shelley halála után, miután az özvegy is elhalálozott, Mary Shelley fia, Percy Florence Shelley találta meg anyja íróasztalfiókjában, mégpedig Shelley egyik utolsó versének, az Adonais, elégia John Keats halálára című költemény kéziratába csomagolva. Sir Percy Shelley ezután ezüst foglaltba helyeztette a maradványokat, és családi otthonában ki is állította mint ereklyét. 1889-ben aztán Percy Florence is elhunyt, és ekkor családja vele együtt Shelley szívét is eltemette a családi kriptában, ezáltal végső nyugalomra helyezve az egyik legnagyobb angol romantikus költő szívét (vagy máját, vagy ki tudja).