Magyar Gyermekorvosok
Társasága

ÖSSZEFOGLALÁS: Az elkerülo-korlátozó táplálékbeviteli zavar (Avoidant/Restrictive Food Intake Disorder, ARFID) viszonylag új gyermekpszichiátriai diagnózis, 2013-ban került be a mentális zavarok diagnosztikai kritériumait és leírásait tartalmazó Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének 5. kiadásába (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, Fifth Edition, DSM-5) (1), majd változatlan formában a 2022-ben megjelent, szövegében felülvizsgált és jelenleg érvényes, DSM-5-TR kiadásba (2).
A kórkép magában foglalja a testképzavar nélküli restriktív táplálkozási zavarokat. Tartósan fennálló, a bevitel mennyiségét és/vagy választékát érinto elkerülo vagy korlátozó étkezés jellemzi, amely jelentos súly- vagy növekedési elmaradáshoz, tápanyaghiányhoz, kiegészíto vagy enteralis táplálás szükségességéhez és markáns pszichoszociális károsodáshoz vezethet.
Az ARFID klinikailag heterogén betegség: leggyakoribb fajtái (1) a szenzoros érzékenységhez társuló szelektív evés, (2) az étel iránti érdeklodés hiányából adódó tartós étvágytalanság, illetve (3) amikor a gyermek az evés következményeitol (fulladás, félrenyelés, hányás) való félelem miatt utasítja el az evést. A gyermek- és serdüloellátásban az ARFID elkülönítése kiemelten fontos az anorexia nervosától, mivel mindkét állapot járhat súlyos alultápláltsággal, de ARFID-ban hiányzik a testképzavar és a testsúlycsökkentési szándék. A differenciáldiagnózis kulcsa a restrikció motivációjának feltárása, a testkép- és hízástól való félelem szisztematikus vizsgálata, valamint a szomatikus okok (gasztroenterológiai, endokrin, allergológiai betegségek) kizárása. A cikk áttekinti a DSM-IV-tol a DSM-5/DSM-5-TR-ig vezeto nozológiai fejlodést, és gyakorlatorientált táblázatokkal foglalja össze a fo fenotípusokat, a kivizsgálás lépéseit és az elkülöníto szempontokat. Hangsúlyt kapnak a növekedési és mikrotápanyaghiányokból eredo kockázatok, amelyek ARFID-ben gyakran „láthatatlanok”, mert a testsúly akár normál tartományban is maradhat. Ismertetem a multidiszciplináris ellátás alapelveit, valamint a célzott pszichoterápiás megközelítéseket (CBT-AR, családalapú intervenciók).

Avoidant/Restrictive Food Intake Disorder (ARFID) is a relatively new diagnosis in child and adolescent psychiatry. It was introduced in 2013 in the fifth edition of the Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (DSM-5) (1), and was retained unchanged in the text-revised and currently valid edition, DSM-5-TR, published in 2022 (2). The disorder encompasses restrictive eating disturbances occurring in the absence of body-image disturbance. It is characterised by persistent avoidant and/or restrictive eating that affects the amount and/or variety of food intake and may lead to significant weight loss or growth faltering, nutritional deficiencies, the need for oral nutritional supplementation or enteral feeding, and/or marked psychosocial impairment.
ARFID is clinically heterogeneous. The most common presentations include: (1) selective eating associated with sensory sensitivity; (2) persistent low appetite driven by an apparent lack of interest in food or eating; and (3) food avoidance due to fear of aversive consequences of eating (e.g., choking, gagging, vomiting). In child and adolescent care, distinguishing ARFID from anorexia nervosa is of particular importance, as both conditions may be associated with severe malnutrition; however, in ARFID, body-image disturbance and intentional weight-loss behaviours are absent. The key to differential diagnosis lies in clarifying the motivation for restriction, systematically assessing body-image concerns and fear of weight gain, and excluding somatic causes (e.g., gastroenterological, endocrine, and allergic disorders).
This article reviews the nosological development from DSM-IV to DSM-5/DSM-5-TR and summarises the main phenotypes, diagnostic work-up steps, and distinguishing clinical features in practice-oriented tables. Special emphasis is placed on growth-related risks and micronutrient deficiencies, which are often “invisible” in ARFID because body weight may remain within the normal range. The paper also outlines the principles of multidisciplinary care, the role of dietetic rehabilitation and psychoeducation, and evidence-informed targeted psychotherapeutic approaches, including CBT-AR and family-based interventions.

ÖSSZEFOGLALÁS: Cikkünk áttekintést nyújt a koragyermekkori táplálási zavarok kialakulásáról, diagnosztikájáról és korszeru ellátásáról. A szerzo a modern gyermekgyógyászat transzdiszciplináris megközelítését követve hangsúlyozza, hogy a táplálási problémák megértése és kezelése kizárólag integrált, multidimenzionális szemléletben lehetséges. Bemutatja a biológiai, neurodevelopmentális és pszicho-szociokulturális tényezok komplex kölcsönhatásait, valamint
a szülo–gyermek kapcsolat jelentoségét a reguláció, prevenció és intervenció vonatkozásában. Kiemeli a multidiszciplináris team-munka és a korai intervenció alapveto szerepét a gyermekek egészséges fejlodésének támogatásában.

Our article provides a comprehensive overview of the development, diagnosis and contemporary management of feeding disorders in early childhood. Adopting a modern paediatric approach, the author emphasises that an integrated, multidimensional perspective is essential for understanding and treating feeding difficulties. The article illustrates the complex interactions between biological, psychosocial, neurodevelopmental and sociocultural factors, and highlights the importance of the caregiver–child relationship in regulation and prevention. It highlights the crucial role of multidisciplinary teamwork and early intervention for supporting the healthy development of children.

ÖSSZEFOGLALÁS: A tanulmány áttekinti az autizmus spektrum zavar kisgyermekkori felismerésének legfontosabb elemeit, különös tekintettel a gyermekorvos szerepére. Bemutatja a korai figyelmezteto jeleket, a státuszvizsgálatokba könnyen beépítheto célzott megfigyeléseket, valamint az alapellátásban használható szuroeszközöket (M-CHAT-R/F, Q-CHAT). Kiemeli, hogyan segítheti a gyermekorvos a családot a gyanú megfogalmazásától a célzott, rendszerszemléletu, interdiszciplináris kivizsgálás elindításáig. Célunk az, hogy olyan gyakorlati útmutatást nyújtsunk, amely támogatja a korai felismerést és a megfelelo ellátási út megtalálását.

This paper summarises key aspects of recognising autism spectrum disorder in early childhood, with a focus on the paediatrician’s role. It outlines the most relevant early warning signs, targeted observations feasible during routine check-ups, and the screening tools commonly used in primary care (M-CHAT-R/F, Q-CHAT). The article emphasises how paediatricians can support families from the first expression of concern to initiating referral for interdisciplinary assessment. The goal is to provide practical guidance that promotes early identification and timely access to appropriate services.

ÖSSZEFOGLALÁS: A szelektív mutizmus korai kezdetu, szorongásalapú zavar, amelyben a gyermek bizonyos – foként szociális – helyzetekben következetesen képtelen beszélni, miközben más környezetben beszédkészsége ép. A tünetek többnyire 2–5 éves korban jelentkeznek, de gyakran csak az iskolakezdés után válnak feltunové. Hátterében genetikai, környezeti és temperamentumbeli tényezok állnak. A kivizsgálás során fontos az organikus eltérések kizárása és a gondos differenciáldiagnosztikai megfontolások, különös tekintettel a szociális szorongásos és az autizmus spektrum zavarra. A kezelés alapját a viselkedéses és rendszerszemléletu intervenciók adják, amelyekben a szülok és az iskola aktív bevonása kulcsfontosságú, a gyógyszeres terápia kiegészíto jellegu.

Selective mutism is an early-onset, anxiety-based disorder characterized by a child’s consistent inability to speak in specific, primarily social situations, despite having normal speech in other contexts. Symptoms typically emerge between ages 2–5 but often become evident only after school entry. Genetic, environmental and temperamental factors contribute to its development. Clinical assessment should include ruling out organic conditions and careful differential diagnosis, with particular attention to social anxiety disorder and autism spectrum disorder. Treatment is primarily based on behavioral and systems-based interventions, in which active involvement of parents and the school is essential, while pharmacotherapy serves only as an adjunct.

ÖSSZEFOGLALÁS: A gyermekkori agresszív viselkedés klinikai konzultáció során az esetek egy részében nem rendeloi keretek között jelenik meg, hanem beszámolók alapján. Az agresszív viselkedés kortól és kontextustól függoen megjelenhet egészséges gyermekekben, illetve társulhat szinte mindegyik gyermekpszichiátriai állapottal, esetenként súlyos központi idegrendszeri állapot tünete is lehet. Célszeru a vélt vagy valós provokációra megjeleno reaktív agresszió, illetve az agresszió öröméért folytatott proaktív agresszív viselkedés elkülönítése. A klinikai gyakorlatban agresszió leggyakrabban oppozíciós zavarban és viselkedészavarban jelenik meg. A viselkedészavarban megjeleno proaktív agresszió rideg-érzéketlen vonással és a késobbi antiszociális fejlodési úttal kapcsolatos veszélyeztetettséggel társul.

In part of the cases aggressive behavior in childhood is based on parental reports rather than direct experience of the clinician. Depending on age and context, aggressive behavior can occur in healthy children, or it can be associated with almost any child psychiatric condition, and in some cases it can be a symptom of a serious central nervous system condition. It is advisable to distinguish between reactive aggression that occurs in response to perceived or real provocation, and proactive aggressive behavior that is carried out for the sake of aggression. In clinical practice, aggression most often occurs in oppositional defiant disorder and conduct disorder. Proactive aggression that occurs in conduct disorder and callous-unemotional trait is associated with the risk of later antisocial development.

ÖSSZEFOGLALÁS: A gyermek-és serdülokori pszichotikus betegségek komoly kihívást jelentenek a klinikai praxisban, a tünetek (hallucinációk, téveszmék, pszichomotoros nyugtalanság) súlyossága és a sok esetben negatív kimenetellel járó kórlefolyás miatt. Pszichotikus tünetek megjelenhetnek mentális betegségekben, de számos belgyógyászati és neurológiai betegségben is manifesztálódhatnak, így a tünetek felismerése, a betegség adekvát kezelése kiemelt gyermekgyógyászati jelentoséggel bír. A komplex kezelés az antipszichotikus medikáció mellett bevezetett pszichoszociális terápiákat, a családdal folytatott kapcsolattartást és a közösségi pszichiátriai intervenciókat jelenti.

Psychotic illnesses in children and adolescents pose a serious challenge in clinical practice, due to the severity of the symptoms (hallucinations, delusions, psychomotor agitation) and the often negative outcome of the disease. Psychotic symptoms can appear in mental illnesses, but they can also manifest in many internal medicine and neurological diseases, so the recognition of the symptoms and the adequate treatment of the disease are of particular importance in pediatrics. Complex treatment means psychosocial therapies introduced in addition to antipsychotic medication, contact with the family and community psychiatric interventions.

ÖSSZEFOGLALÁS: Az autizmus spektrum zavar és a szkizofrénia spektrum zavar a neurodevelopmentális pszichiátriai zavarok közé tartozik. Mind klinikai megjelenésükben, mind pedig neurobiológiai hátterükben ismertek az átfedések, hasonlóságok, amelyek a diagnosztikai folyamatban sokszor nehézséget okoznak, különösen a serdülokorban végzett vizsgálatkor. Gyakran születhetnek téves diagnózisok épp a serdülokor szenzitív idoszakában, hisz ilyenkor a személyiségfejlodés, a gondolkodás fejlodése még nem teljesedett ki, így sok esetben nehéz differenciálni az autizmus spektrum zavar miatt fennálló szociális interakciós nehézségeket a korai kezdetu szkizofrénia prodromális tünetei miatt kialakult kapcsolati nehézségektol. Jelen összefoglalás a hasonlóságok mögött álló tényezokre kívánja felhívni a figyelmet, illetve a mindennapi klinikai gyakorlathoz hasznos szempontot kínál a biztonságosabb diagnózisalkotáshoz,
mely szerint az idegfejlodési mérföldkövek feltérképezése nagyban segíti a differenciálást.

Autism spectrum disorder and schizophrenia spectrum disorder belong to the group of neurodevelopmental psychiatric conditions. Overlaps and similarities are well documented both in their clinical presentation and in their neurobiological underpinnings, often creating challenges during the diagnostic process, particularly in assessments conducted during adolescence. Misdiagnosis may frequently occur in this sensitive developmental period, as personality maturation and the development of higher-order thinking are still incomplete. Consequently, it is often difficult to differentiate social interaction difficulties arising from autism spectrum disorder from relationship problems stemming from the prodromal symptoms of early-onset schizophrenia. The present summary aims to draw attention to the factors underlying these similarities and to offer a clinically useful perspective for safer diagnostic decision-making—namely, that mapping neurodevelopmental milestones can substantially facilitate differential diagnosis.

ÖSSZEFOGLALÁS: A poszttraumás stressz zavar (PTSD) gyermek- és serdülokorban jelentos diagnosztikai kihívást jelent, mivel tünetei gyakran atipikus formában, viselkedészavarok, önsérto viselkedés, szorongásos vagy figyelemzavaros tünetek mögé rejtve jelennek meg. A komplex traumák – különösen interperszonális kontextusban – a fejlodo idegrendszer sérülékenységét fokozzák, és tartós muködésbeli zavarokhoz vezethetnek. A jelen cikk áttekinti a PTSD fobb
tünetcsoportjait, rizikó- és védofaktorait, valamint bemutatja az elso vonalbeli, evidence-based terápiás módszereket: a traumafókuszú kognitív viselkedésterápiát (TF-CBT) és az Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) terápiát. Külön hangsúlyt kap a reziliencia fejleszthetosége, mint protektív tényezo, illetve a komplex traumák kezelésének szekvenciális modellje (stabilizáció – feldolgozás – integráció). Röviden ismertetésre kerül a gyógyszeres kezelés szerepe és korlátai, valamint kitekintést nyújtunk a testorientált és integratív terápiás megközelítések lehetséges helyére a gyermekkori traumakezelésben. A cél a gyermekgyógyászok támogatása a korai felismerésben és a megfelelo szintu ellátásba irányításban, ezáltal a hosszútávú prognózis javításában.

Post-traumatic stress disorder (PTSD) presents a major diagnostic challenge in childhood and adolescence, as symptoms often appear in atypical forms, masked by behavioral problems, anxiety, or attention-related difficulties. Complex trauma – particularly in interpersonal contexts – increases neurodevelopmental vulnerability and may lead to long-term functional impairment. This paper reviews the main symptom clusters, risk and protective factors of PTSD, and introduces the first-line, evidence-based treatment modalities: Trauma-Focused Cognitive Behavioral Therapy
(TF-CBT) and Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR). Particular emphasis is placed on the role of resilience as a modifiable protective factor, as well as the sequential treatment model of complex trauma (stabilization – processing – integration). The role and limitations of pharmacotherapy are briefly discussed, along with a perspective on body-oriented and integrative therapeutic approaches in the treatment of childhood trauma. The aim of the article is to assist pediatricians in early recognition and appropriate referral, thereby improving long-term outcomes.

ÖSSZEFOGLALÁS: Egyre több kutatás igazolja, hogy a daganatos betegségek kialakulásában és gyógyulásban pszichés tényezok is szerepet játszhatnak. A legjelentosebb ilyen tényezok közé tartoznak a stressz, annak menedzselése és az ártalmas gyermekkori élmények. Ezen tényezok hatása nemcsak a betegség kimenetelében, hanem a betegségre adott pszichoszociális reakciókban is megnyilvánul, különösen a fejlodés szenzitív idoszakaiban. A serdülokor az identitásformálódás, a testkép és a párkapcsolati tapasztalatok kialakulásának meghatározó idoszaka, melyet egy daganatos betegség jelentosen megzavarhat. Jelen tanulmány célja a serdülokorú onkológiai betegek pszichoszociális és párkapcsolati jellegzetességeinek elméleti áttekintése, kiemelve a testkép, az identitás, az intimitás és a társas támogatás szerepét.

An increasing number of studies indicate that psychological factors may play a role in both the development and recovery of cancer. Among the most significant of these factors are stress, stress management, and adverse childhood experiences. The influence of these variables appears not only in disease outcomes but also in the psychosocial responses to illness, particularly during sensitive periods of development. Adolescence is a crucial stage for identity formation, body image development, and the emergence of romantic experiences, all of which may be substantially disrupted by a cancer diagnosis. The aim of the present study is to provide a theoretical overview of the psychosocial and romantic characteristics of adolescent oncology patients, with particular emphasis on the roles of body image, identity, intimacy, and social support.

ÖSSZEFOGLALÁS: Az elmúlt évtizedben világszerte, így Magyarországon is, markáns növekedés figyelheto meg a gyermek- és serdülopszichiátriai sürgosségi ellátások igénybevételében. Egyre több gyermek jelenik meg a sürgosségi osztályokon akut pszichés krízis, szuicid gondolatok, önsérto viselkedés, súlyos szorongásos állapot, pszichotikus epizód vagy kontrollálhatatlan viselkedészavar miatt. A jelenség nem pusztán pszichiátriai kérdés, hanem komplex társadalmi, egészségügyi, családi rendszerprobléma lenyomata, amelynek elso vonalbeli felismerésében és kezelésében a gyermekorvosok kulcsszerepet töltenek be.

Over the past decade, a marked increase has been observed worldwide, including in Hungary, in the utilisation of child and adolescent psychiatric emergency services. An increasing number of children present to emergency departments with acute mental health crises, suicidal ideation, self-harming behaviour, severe anxiety states, psychotic episodes, or uncontrollable behavioural disturbances. This phenomenon is not merely a psychiatric issue; rather, it reflects a complex interplay of societal, healthcare, and family-system challenges. Paediatricians play a key role in the first-line recognition and management of these presentations.

ÖSSZEFOGLALÁS: A gyermek- és serdülokori mentális kórképek jelentos hányada átvezetodik a felnottkorra is, ezért fontos, hogy a pszichés zavarok kezelése és nyomonkövetése folyamatos legyen a 18. életév betöltése után is. A jó tranzíció egy alaposan megtervezett, koordinált, beteg-központú folyamat, mely biztosítja a kezelés folyamatosságát, az egészség és a jólét optimalizálását, valamint a személy maximális funkciójának megtartását. Ugyanakkor hiányoznak a tranzícióval kapcsolatos szakmai útmutatók, a fiatalok és szüleik nem vesznek részt a betegátadással kapcsolatos döntésekben, nagy a gondozásból kieso fiatalok aránya. A hatékony tranzíció korán elkezdodik, multidiszciplináris team, a páciens és a szülok részvételével történik és többszöri találkozást igényel. Az elbocsátást követoen rendszeres utánkövetés szükséges az alapellátásban, hogy az állapotromlás megelozheto, kezelheto legyen. A háziorvost is tájékoztatni kell a betegátadás tervérol, hiszen az utánkövetés során neki lesz lehetosége a beteg állapotát figyelemmel kísérni. Ahhoz, hogy a fiatal pszichiátriai betegek felnott ellátásba való átadása/elbocsátása magas színvonalon történjen, szükség van tranzíciós protokollra, a szolgáltatások megfelelo elérhetoségére és szoros együttmuködésre a pszichiátriai szakellátók és az alapellátás szakemberei között. Egy esettel szemléltetjük a jelenlegi átadás folyamatát.

Given that a substantial proportion of mental disorders emerging during childhood and adolescence persist into adulthood, it is essential to ensure the continuity of treatment and follow-up of these conditions beyond the age of 18. A good transition is a carefully planned, coordinated, and patient-centered process that guarantees continuity of care, optimizes health and well-being, and maintains the individual’s full potential. However, professional guidelines are lacking, young people and their parents are not involved in decisions related to the transfer of care, and a large proportion of young people drop out of follow-up. Effective transition planning should start early, involve a multidisciplinary team together with the patient and their parents, and include multiple meetings throughout the process. General practitioners should be informed about the transition plan, as they play a key role in monitoring the patient’s condition during follow-up. Following discharge, regular follow-up in primary care is essential to prevent and manage any potential deterioration in mental health. To ensure a reliable transfer or discharge of young psychiatric patients to adult services, a structured transition protocol is needed, along with adequate service availability, and close collaboration between psychiatric specialists and primary care professionals. We demonstrate current practice with a case description.