Az utóbbi pár hónapban valahogy nem éreztem magam jól, vagyis, alapbetegségeim mellett (Marfan-szindróma, kicsi tüdőkapacitás, oxigén-terápia, műszívbillenytű, stb.) még a szokásosnál is cefetebbül voltam, így úgy döntöttem, nem várom meg az éves kontrollokat, szépen végigjárom a dokikat – pulmonológia, kardiológia, ortopédia, stb. A héten volt időpontom a városmajori szívkórházba, ahol 2017 decemberében operáltak. Sebészem, Szabolcs Zoltán professzor úr viszonylag hamar tudott fogadni.
Vagyis fogadott volna, ha egy akut eset miatt nem riasztják a műtőbe, így egy fiatal sebészrezidens helyettesítette, aki azonban szintén kellő alapossággal és kedvességgel vizsgált. Olyannyira, hogy nem elégedett meg az ultrahang- és EKG-leletekkel, aggasztotta, hogy a fizikiai teherbírásom nagyon visszaesett, és terhelésre jelentkező mellkasi és hátfájdalmakra panaszkodtam. Végül úgy döntött, nézzenek meg CT-vel alaposabban, ami tényleg a "vesémbe lát". És amúgy is kell kétévente egy ellenőrzés műbillentyűbeültetés után.
Először egy közeli időpontot kért a CT-osztálytól, végül mégsem akart anélkül elereszteni, hogy még aznap nem esek át a vizsgálaton. És szerencsére tudtak is fogadni. A beteghordozó szépen áttolt a másik épületbe, ahol már jártam korábban, akkor, amikor kiderült, a Marfan-szindróma miatti aorta-aneurizmám már akkora, hogy muszáj műteni, mielőtt disszektálna, azaz megrepedne az érfal.
Életemben tehát nem először voltam CT-vizsgálaton, sőt, amikor egy vérrögöcske okozott átmeneti iszkémiás attackot (amikor is fél oldalamra lezsibbadtam, nem tudtam irányítani a szemeimet), akkor a sürgősségin kétszer is megcétézték a fejemet - de valahogy eddig mindig kihagytam, hogy jó szokásomhoz híven részletesen beszámoljak róla, mi is történik ilyenkor. Egyedül a gerincműtétemet megelőző MR-vizsgálatról írtam hosszan első könyvemben, igaz, ma már nem lehet MR-vizsgálatnak alávetni a gerincembe ültetett fémek és a műbillenyű miatt – csúnya vége lenne…
Mi pontosan a CT? A CT a computed tomography rövidítése: a vizsgálat a testen áthaladó röntgensugárral történik, a sugarak a test különböző szöveteiben különböző mértékben nyelődnek el - ennek feldolgozásához csak nagyteljesítményű számítógépet használnak, mely képes megjeleníteni is árnyalati különbségeket is képek formájában. |
Alapvetően nem féltem a vizsgálattól, ismerem a menetét, és azért a többi vizsgálat nem jelzett semmi csúnyaságot, szóval kevés esélye volt, hogy kiderüljön valami zrí. Persze amikor a gépbe fektettek, branült szúrtak, akkor azért összeugrott a gyomrom: a hűvös környezet, a zöld lepedők, a véna keresése karomon túlontúl a műtéti előkészületeket juttatták eszembe, és hát azért van valami rémisztően sci-fi-szerű befeküdni egy ilyen nagy, hangosan zúgó, modern gépbe.
Na de kezdjük az elején: a CT-vizsgálat történhet kontrasztanyaggal és anélkül is. Előbbi lehet intravénás és szájon át adható is, ez a vizsgált területtől függ (szájon át adhatóra pl. hasi vizsgálatok esetében van szükség). Ha az érhálózatra kíváncsiak, akkor elhagyhatatlan a vérbe juttatott kontrasztanyag, mely láthatóvá teszi az ereket, könnyebben elkülöníthetővé válik a szövetek minősége - tehát készülnöm kellett, hogy megszúrnak. A CT-re éhgyomorral kell érkezni, legalább 4-6 órával előtte már nem szabad enni (ez esetemben most megvolt, mert a sok várakozásban, amikor bármikor hívhatják az embert, nem nagyon volt lehetőségem enni, büfébe menni). Az emberrel kitöltetnek egy papírt, ha korábban előjegyezték, akkor a vizsgálat előtt egy vesefunkciót is nézetnek vérvétellel. Most ez elmaradt, maradtak a szokásos kérdések, van-e vesebetegség, allergia, gyógyszerérzékenység, epilepszia, terhesség, et ecera, aztán a beleegyező firkantás.
És már vittek is. Szabaddá kellett tennem a vizsgálandó területet, levenni a nyakláncokat is. Befektettek a „tepsibe”, ami a hátamnak elég kényelmetlen volt, de kaptam a térdeim alá egy ék alakú párnát, ami sokat segített. Rám raktak egy csomó EKG-tappancsot is, az egyik radiológus pedig eret keresett a kézfejemen, fájdalmasan ütögette, hogy kidagadjanak a vénák, aztán szúrt, de sajnos elsőre nem sikerült, új helyet kellett keresni. Ez volt igazából a legkellemetlenebb az egészben. A másik hölgy közben betakargatta csupasz mellkasom, hogy ne fázzak, és nagyon kedvesen rendezgette el körülöttem a dolgokat. A branülre rákötötték a konrasztanyagot adagoló gépet, elmagyarázták, amit már tudtam, hogy a kontrasztanyag adásakor feszítő, csípő érzés lehet a kéz ereiben (a kontrasztanyag elég sűrű), utána jön a forróság a mellkasban és „odalent”, olyan érzés, mintha nagyon pisilni kéne, és jelentkezhet furcsa szájíz, forróság a fejben is. Aztán indulhatott a menet.
A CT története A CT kifejlesztője Allan M. Cormack és Godfrey Hounsfield volt. Az első CT felvételt 1971. október elsején készítették Londonban, ekkorra vált lehetővé a technikai kivitelezés (a CT-hez szükséges matematikai számítások már 1917-ben elkészültek.) Ekkor még nagyon hosszú ideig tartott egy-egy kép elkészítése, ami ráadásul roppant homályos volt, de már így is nagy segítséget nyújtott a diagnosztizálásban. (Ma a 1024*1024 mátrixú képeket szeletenként akár 0,3 másodperc alatt képesek elkészíteni.) 1973-ban már a híres Mayo Clinic-en (UDA) is használtak a CT-készüléket. A technika rohamosan terjedt, 5 évvel később már 650 készülék volt világszerte, manapság pedig több millió vizsgálat történik évente. Cormack és Hounsfield 1979-ben orvosi Nobel-díjat kaptak a komputertomográfia kifejlesztésért. |
Jó, mondjuk azért kicsit jobban megviselt most ez az egész, mert már eltelt pár év a legutóbbi alkalom óta, és az általános állapotom romlott. Például a karjaimat a fejem fölé kellett tennem, így viszont nehezebben kaptam levegőt, ráadásul többször hosszú ideig vissza kellett tartanom a levegőt – próbáltam arra koncentrálni, ne kezdjek el pánikolni, levegő után kapkodni. (A gyerekeket, ill. a pánikrohamra hajlamos betegeket éppen ezért, ha indokolt, altatásban vizsgálják.)
A szememet be kellett csukni, amit sajnáltam, a gépen mókás diagramokat: szomorú és vidám arcot, és egy kis monitoron az EKG-mat láttam. A vizsgálatot végző két hölgy eltűnt mellölem, egy külső szobából vezérelték a gépezetet, és egy hangszórón hallottam az utasításaikat. Ide-oda tologattak a nagy karikán keresztül, és hogy eltereljem a gondolataimat a kényelmetlenségről, a gép hangjait figyeltem.
Furcsa volt, felfedeztem, hogy ahogy gyorsult, lassult a masina, mindenféle felhangok keletkeztek, a basszusok mellett éteri üveghangokat hallottam valahol „föntről”, aztán ismét az alsó kórus erősödött, néha olyan szintig, hogy már azt hittem, felrobban, de végül a gép lassított, ismét külön szólamokban zenélt. Az jutott eszembe, olyan, mint egy Hans Zimmer sci-fi zene – de egy kortárs kórusműnek is remek lenne. Ó, bárcsak értenék a zeneszerzéshez!
A kontrasztanyagot a vizsgálat vége felé adták be, és valóban, az előre jelzett hatások nem maradtak el, sőt, elég intenzíven éreztem, különösen a fejemben, kicsit meg is fájdult. De aztán, amikor felültettek, már kutya bajom sem volt, már csak arra vágytam, hogy végre ehessek valamit. Lelkemre kötötték, a következő napokban sokat igyak, ez fontos.
A CT-vizsgálat után általában még a váróban kell ülnie a betegnek megfigyelés alatt, nehogy rosszullét jelentkezzen, és addig a branült sem távolítják el, hiszen rosszullét esetén szükség lehet infúzió adására. Mivel én nem hazamentem, engem rögtön visszatoltak az ambulanciára, ahol orvosom már várt, és bár a kész leleteket még nem láthatta, megnyugtatott, hogy a CT-vizsgálatot végzők nem láttak semmi komoly elváltozást.
