Lejárt a biztonsági időkorlát.
Ha az oldal űrlapot is tartalmaz, annak mentése csak érvényes bejelentkezéssel lehetséges.
A bejelentkezés érvényességének meghosszabbításához kérjük lépjen be!
Felhasználó név:
Jelszó:
 

HÍREK

A beteg bizalma óriási adomány

Közelkép2017.04.14. 09:30Orvosok Lapja, Zöldi Péter

Március 15-én Széchenyi-díjjal ismerték el prof. dr. Dóczi Tamás akadémikus szakmai tevékenységét. Ennek kapcsán beszélgetett az Orvosok Lapja a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Idegsebészeti Klinikájának egyetemi tanárával, a Pécsi Diagnosztikai Központ ügyvezető igazgatójával.

- Professzor úr, a hivatalos indoklás szerint „magas színvonalon, lelkiismeretesen végzett sebészorvosi tevékenysége mellett az idegsebészeti betegségek gyógyítása, az agyi térfogat-szabályozás és az agyödéma kutatásában elért kiemelkedő eredményei, valamint a modellértékű pécsi idegsebészeti centrum és klinikai idegtudományi képalkotó konzorcium megalapítása és vezetése során folytatott meghatározó és eredményes munkája elismeréseként” ítélték oda idén Önnek a Széchenyi-díjat. Mit jelent az Ön számára a legrangosabb magyar állami tudományos kitüntetés?

- Rendkívül nagy elismerést. Tucatnyian vannak ugyanis, akik megkaphatták volna a díjat, de idén Hangody László professzor úrra és rám esett a választás. Ez azért is különleges idén, mert olyan emlékeim szerint még nem történt, hogy két manuális szakmát művelő orvos kapta volna a díjat. Sőt, a tudományos akadémiában fél évszázaddal még az sem történhetett meg, hogy sebészt válasszon tagjai közé. A sebészet tradicionális szerepére jellemző az a tény is, hogy a britek a sebészt „mister”-nek, ezzel szemben a klinikai orvosokat „physician”-nek hívják. Ezért az, hogy idén egyszerre két sebészeti szakmát űző szakember kapta a Széchenyi-díjat, mindenképpen a sebészeti ellátás nagy elismerése.

- Mindez három évvel azután, hogy utódának átadta a pécsi Idegsebészeti Klinika igazgatását.

- Úgy érzem, sokkal inkább azért kaptam ez a díjat, mert hazatértem, és kollégáimmal együtt európai színvonalú klinikát építettünk fel. 1989 és 1991 között a zürichi egyetemi kórház főorvosa voltam. Bár nyitva állt előttem a svájci karrier, mégis a hazatérést választottam. Aztán 1991 és 2014 között, 23 évig voltam az Idegsebészeti Klinika igazgatója, és mivel normálisak a kollégáim és normális az egyetemem, 65 éves életkorom elérésekor azt az utat választottam, hogy aktív professzor maradok, amíg lehet, és Büki András professzornak adtam át az igazgatást, aki kiváló utódom, hiszen sokkal szervezettebb személyiség és nagyobb rendet tart, mint én tettem.

- Azóta is aktívan dolgozik?

- Pontosan úgy, mint korábban. Abban nem változott semmi, hogy évente 200-250 operációt végzek, és hetente egy ambuláns napok tartok. Abban sem változott, hogy néha elcsábítanak más intézmények egy-egy nagyon szép műtétre, amelyekért – ahogy Bauer Miklós barátom mondta – akár fizetnék is, annyira izgalmasak.

- Mi az, ami még mindig hajtja orvosi tevékenységében?

- A beteg bizalma óriási adomány. Olyan szakmát művelek, amit lehet nagyon jól és nagyon rosszul végezni. Az a bizalom, amit betegeimnél tapasztalok, egy olyan műtétnél, amivel megmentem őket, de akár el is ronthatom az életünket, akkora megtiszteltetés és élmény – ami semmi máshoz sem mérhető.

- Ez a sebészeti szakmák szépsége?

- Talán pont ez a manuális szakmák varázsa. Óriási felelősséget kapunk, óriási terhet cipelünk. Sikeresnek lenni egy ilyen helyzetben olyan élmény, amit semmi pénzzel sem lehet megvenni. Úgy érzem, ha az ember csöndes polgári létben él, és mellé megkapja az idegsebészeti műtétek szakmai tudását és lehetőségét – ennél nagyobb boldogságban talán nem is lehet részesülni. Idegsebész kollégáimmal beszélgetve, ők is ugyanígy gondolják. Mindannyiunkat ez az élmény motivál.

- Negyedszázados klinikaigazgatói karrierje után következett egy másik változás is életében: 2015 nyarán Ön lett a Pécsi Diagnosztikai Központ ügyvezetője. Idegsebészként egy döntően képalkotó diagnosztikával foglalkozó cég élére került. Milyen céllal?

- A pécsi modell továbbélése érdekében. A történet sok kolléga számára ismert: 1992-ben két egyetemi alapítvány, Németh Béla és Vadon Gábor professzor létrehozott egy diagnosztikai céget, többek között ennek is köszönhető, hogy Pécsett – több orvosi egyetemtől eltérően – nem került magántulajdonba a képalkotó diagnosztika. Vadon professzor pár évvel később kiszállt az együttműködésből, Németh Béla 2011-ben elhunyt, ezt követően Bogner Péter professzor lett a cég ügyvezetője, akit 2015 nyarán megválasztottak a PTE Radiológiai Klinika igazgatójának. Az egyetem nagyvonalú volt, elfogadta, hogy egyetemi tanára megbízási szerződéssel ügyvezeti az egyetem 50%-os tulajdonú cégét, én így válhattam ügyvezetővé. Tavaly tulajdonosváltást hajtottunk végre, kivásároltuk az örökösöket, így csaknem teljes mértékben egyetemi alapítványi tulajdonúvá váltunk. Sikerült valódi spin-off kft-vé alakítani a céget. (A teljes interjú az Orvosok Lapja most megjelent 2017/4. számában olvasható)

KIEMELT TARTALMAINK

Van élet a végeken is, ezt bizonyítja dr. Rosta László, Felsőrajk és Gelse háziorvosa, aki semmiképpen nem szeretne példálózni, hiszen csak teszi a dolgát saját elképzelése szerint.

Téves elképzelés, miszerint ezzel az új foglalkozással a hiányzó orvosokat pótolni lehetne! Válaszra váró kérdések és külföldi tapasztalatok.

Március 15-én Széchenyi-díjjal ismerték el prof. dr. Dóczi Tamás akadémikus szakmai tevékenységét. Ennek kapcsán beszélgetett az Orvosok Lapja a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Idegsebészeti Klinikájának egyetemi tanárával, a Pécsi Diagnosztikai Központ ügyvezető igazgatójával.

A mai daganatterápiák igénylik az egyre fejlettebb diagnosztikát: dr. Dank Magdolna szerint a napi rutin részévé kell válnia a liquid biopsziának.

A jogszabály ellenére, a praxisok 15%-ában egyáltalán nem szűrik, 46%-ukban csak rizikófaktor megléte esetén szűrik az OSAS-t a gépjárművezetői engedélyhez szükséges orvosi vizsgálat során.

Az orvosok által eddig használt rendszer maradhat, de mögötte ott lesz az EESZT tudása.

Nagy megkönnyebbüléssel jár, hogy a terheket megoszthatjuk másokkal. Az átélt „nem vagy egyedül” élmény segíti a mindennapi munkát, a csoportmunka fejleszti az önismeretet.