A szív sokáig nem a test egyik szerve volt, hanem a lélek, az érzelmek, sőt, a gondolkodás központja. Az ókori Egyiptomban úgy hitték, a szív alapján ítélkeznek majd a halál után – ezért a mumifikálás során a testben hagyták, míg más szerveket eltávolítottak. A görög Arisztotelész még úgy vélte, nem az agy, hanem a szív gondolkodik. Az ókori orvosok, mint Galénosz, már foglalkoztak az erekkel, kamrákkal, de mivel csak állatokat boncolhattak, sok tévedésük rögzült évszázadokra.

A középkori Európában a boncolás tilos volt, mert a test szentségét sérthetetlennek tartották. Így évszázadokon át ismételgették a régi hiedelmeket: a szív a lélek trónja, az isteni szikra otthona. Tudományos értelemben nem történt előrelépés, a szív működéséről csak találgatások léteztek. Csupán bizonyos egyetemeken, például Bolognában, engedélyezték az emberi boncolásokat oktatási célból. 

A reneszánsz viszont mindent megváltoztatott. A 16. században Andreas Vesalius visszahozta az emberi boncolást, és részletesen megrajzolta a szívet, ahogyan valóban kinéz. A De humani corporis fabrica című műve forradalmat indított: nem elméleteket, hanem tapasztalatot mutatott be. De az igazi áttörés 1628-ban jött el. William Harvey bebizonyította, hogy a vérkeringés zárt rendszer, és a szív egyfajta biológiai pumpa, nem pedig titokzatos energiaforrás.

Innentől kezdve a szív az orvostudomány szempontjából is pontosan ismertté vált – legalábbis úgy hittük.

Mert a történet itt még nem ér véget. Még napjainkban is előfordul, hogy új dolgokat tudunk meg a szívről.

2024 decemberében a Karolinska Intézet és a Columbia Egyetem kutatói felfedezték, hogy a szív saját, komplex idegrendszerrel rendelkezik, amely nem csupán a központi idegrendszer jeleit továbbítja, hanem önállóan is képes szabályozni a szívritmust. Ez az úgynevezett „kis agy” különböző típusú neuronokat tartalmaz, köztük olyanokat is, amelyek pacemaker-szerű tulajdonságokkal bírnak. A kutatás zebradániókon történt, de a szívritmus-szabályozás alapelvei hasonlóak az emberi szívben is.