Pándy Kálmán 1868. október 14.-től-1945 január 27.-ig élt. Orvosi diplomáját 1892-ben nyerte el. Elsősorban Budapesten (Lipótmező, Angyalföld), Gyulán, Nagyszebenben és Dicsőszentmártonban tevékenykedett. Három házasságából öt fia született, húsz országban tett tanulmányutat, tudományos munkásságát több mint 100 dolgozat örökítette meg.
Tudományos és szakmai érdeklődése széleskörű volt. Ezt jól szemlélteti az alábbi, feltehetően nem teljes felsorolás, mely tartalmazza, hogy milyen szakmai kérdésekkel foglalkozott, milyen témákban publikált. A róla elnevezett Pándy-reakció, a paralysis progressiva diagnosztikája, e betegség és a lues kapcsolatának bizonyítása, a paralysis progressiva és egyéb elmebetegségek elkülönítése, különböző "organikus" ill. "funkcionális" ideg- és elmebetegségek elkülönítése, a pszichiátriai epidemiológia, pszichiátriai megbetegedések előfordulása értelmiségiek között, a tabes dorsalis kórismézése, reflexológiai vizsgálatok, a betegfoglalkoztatás, a fektető-kezelés, az open door -szemlélet, világi és egyházi ápolókkal szerzett tapasztalatok összehasonlítása, forenzikus vizsgálatok, neuro-patológiai és patofiziológiai vizsgálatok, az alkoholbetegek gyógyítása, az elmeügy szervezeti, funkcionális és szakmai feltételrendszere, az intézetek rentabilitása, nemzetközi összehasonlítások, különböző gyógykezelések kritikája, prevenció, társadalmi jelentőségű mentálhigiénés kérdések, orvostörténelem.
Aligha tévedünk, ha e sokrétű munkásság csúcspontjait a gyulai működés éveire, itt összeállított és kiadott könyvére, valamint a Pándy-reakció kidolgozására és elfogadtatására helyezzük.
Ha a Pándy-reakció szakmai és szemléleti jelentőségét a maga teljességében kívánjuk látni (Neurol. Zblatt. 1910; 915-919.), tudnunk kell az előzményekről. A liquor cerebrospinalist Cotugno (1736-1822) írta le, az első diagnosztikus célú lumbális punctio Quincke nevéhez fűződik az 1890-es években. Többen, így Siccard, Nissl, Nonne, Appelt, Ross-Jones, Esbach, Nogouchi dolgoztak ki a liquor vizsgálatára különböző reakciókat. Maga Nonne is elismerte, hogy Pándynak Richter Hugóval végzett próbája érzékenyebb az összes addiginál és kevesebb "ál-pozitivitást" mutat. A 250 paralitikus betegen elvégzett karbolsav oldatos próba jelentős mérföldkövet jelentett a paralysis progressiva biztos kórismézéséhez. rdemes utalni arra, hogy, noha Boyle már 1822-ben leírta a dementia paralytica progressivát (a továbbiakban: DPP), Esmarch és Jessen 1857-ben közölte megfigyelését, miszerint a DPP lueses fertőzés után következik be, majd Kjelberg 1863-ban e betegek agyvelejében jellegzetes elváltozást figyelt meg, mégis 1909-ig kellett várni a biztos bizonyításra. W. Weygandt 1902-ben Münchenben megjelent Psychiatrie c. tankönyvében a DPP-ról még azt olvashatjuk, hogy "Dass in der Anamnese Lues oft vorkommt, ist fraglos, doch schwankt die Statistik zwischen 40 und 90 Prozent." Vagyis a szerző és az akkori álláspont szerint ugyan a DPP előzményi adatai között gyakran szerepel a lues, ez azonban akárcsak az esetek kisebbik felére is szorítkozhat. Plant és Pándy et al. bizonyította be 1909-ben, hogy "a syphilis a paralysisnek a sine qua nonja."
Ha ehhez hozzávesszük azt a bátorságot, amellyel Pándy kimondta, illetve leírta - 1200 beteg adatainak elemzése alapján, hogy e betegek gyógykezelése szinte kivétel nélkül inszufficiens volt, még a kor adta lehetősége határain belül is, akkor érzékelhetjük, hogy mit köszönhetünk e területen Pándynak. Így ír erről: "még a manifest lues rendszeres gyógyítása is ritkaság, az meg alig fordul elő, hogy a látens luesét valaki gyógyítatta volna..."
Döbbenetes az a felsorolás, amelyben Pándy leírja, hogy a pszichiátriai osztályon akkor kezelt 40 év feletti betegek 53%-a (orvosok 77%-a, gyógyszerészek 76%-a, tanítók, tanárok 63%-a, ügyvédek 89%-a, stb) paralysis progressivában szenvedett, tehát idejében történő kellő és konzekvens gyógykezeléssel a DPP mint késői szövődmény elkerülhető, megelőzhető lett volna. A hatásos kezelési arányt Magyarországon 20-szor rosszabbnak találta, mint Svédországban.
Epidemiológiai vizsgálatai során azt tapasztalta, hogy a nem DPP-s pszichiátriai megbetegedések közül a paranoia, a schizophrenia, a mánia, a melankólia, és a nem DPP eredetű dementia a leggyakoribb. Az alkohol szerepét a pszichiátriai intézményekben kezelt betegek között különböző foglalkozási ágakhoz tartozó betegek soraiban 9 és 45% közöttinek találta. Az alkoholbetegek gyógykezelésének ma is korszerű és humánus szemléletét fogalmazta meg, amikor ennek három alapfeltételéről ír: a pszichés ráhatás, a meggyőzés-rádöbbentés, valamint a kezelés önkéntes vállalásának együttes követelményéről.
E helyen csak vázlatosan van mód érinteni Pándy munkásságának a betegek foglalkoztatására és humánus kezelésére vonatkozó gondolatait. A múlt század végén fogalmazta meg a betegfoglalkoztatás, a mozgás, az értelmes elfoglaltság gyógyító szerepét és hatását, hangsúlyozva, hogy a munkának, a betegek tevékenységének mindíg orvosi indikáción és a gyógykezelési célok szempontjain kell alapulnia. Elitéli azokat a jelenségeket, amikor a betegek foglalkoztatása az intézet munkaerő vagy anyagi gondjait akarja tehermentesíteni. Például a szobában való géplovaglás, a helyben való hegymászás, kerékpározás közös hibája Pándy szavaival, hogy "csak az izmokat foglalkoztatják, és nem az elmét"..."kevésbé gyógyítják a kedélyt és a hangulatot". Más helyen így ír: "az ideges ember gyógyszere nem az országút, hanem a gyalogösvény", "az orvos dolgozzék együtt a betegekkel, ásson, ültessen virágot, szedjen gyümölcsöt, télen hányja a havat"..., "találjon utat, ahol a beteg agyvelőhöz, a beteg szívhez hozzáférni kell."
A gyulai kórházi osztály első tapasztalatait elemezve büszkeséggel írja: "bezárattam a cellákat, s azokat izolálásra sohasem használjuk"... "ehhez nem kell.... csak a vezetőnek következetes, erős akarata"... "gyógyítóhely képe fedte el a megszokott tébolydai scénákat."
Minden gyakorló orvosnak és minden orvos vezetőnek ma is tanulságos az a számos frappáns megfogalmazása, amelyekből orvosi "credoja" is kiolvasható: "A praxis kezdetén gyakori hibánk az, hogy a beavatkozásnál inkább a diagnózis érdekel, semmint a beteg; a diagnózishoz írunk receptet és nem a betegnek, pedig ezt csak a tünetektől való megszabadulás érdekli s nem a tudomány, s a prognózisról is inkább az idő, semmint a diagnózis biztosít." Más helyen kimondja, hogy "A receptírás maga is igen sokszor szedatívum erejével hat".
Foglalkozott a korszerű és humánus pszichiátriai intézmények elhelyezésével, tervezésével, stb. Erre vonatkozólag itt csupán egyetlen gondolata: "Otthon legyen az osztály képe, ne börtön, ne csináljunk vasrácsokat az ablakokra, ne zárjuk el a kilátást sem az égtől, sem a földtől...".
1900-ban írta le az alábbi ma is oly aktuális gondolatot: "Azt hiszem mindannyian elismerjük, hogy a magyar elmebeteg ügy - az ez irányban kifejtett legjobb akaratú törekvések dacára is még mindig távol áll attól, hogy nem az elmeorvosokat, nem a szegény, védelem nélkül álló elmebetegeket, de a pénzügyi viszonyainkhoz mért igényeket is kielégítse."
Tanulságos elgondolkozni azon, hogy milyen ember lehetett, milyen ember volt Pándy Kálmán. A különböző szakmai viták fennmaradt jegyzőkönyvei, melyek nem egyszer megfogalmazzák azt a hozzá intézett reflexiót, hogy "fogalmazzon tapintatosabban", azt szemléltetik, hogy nem volt "könnyű ember".
Kiemelkedő műveltségű, sokoldalú érdeklődésű, alapos szaktudású, nagy munkabírású, emberi problémák iránt fogékony, szenzitív, a problémákat érzékelő, humánus, de nem kritikátlanul elfogadó, orvosi és emberi felelősségtudattal áthatott ember volt. Szókimondó volt és bátor, akinek - és ezt példák sora bizonyítja - az igazság kimondása fontosabb volt, mint saját karrierje. Előre látott, sok szempontból messze megelőzte a korát. Teljes életművének feldolgozása és értékelése még várat magára, de tanulságos és elgondolkoztató ismeret anyagot nyújt a ma tevékenykedő és a jövendő orvosgenerációk számára.
A neurológia helyzete a múlt század végén, Pándy munkásságának és az ún. Pándy-reakciónak a jelentősége
Az elmúlt évszázad során Pándy Kálmánra leginkább a gyakorló neurológusok emlékeztek, még akkor is, ha esetenként nem volt ismert előttük, hogy kiről van a Pándy-reakció elnevezve, kinek a nevéhez fűződik ez. A legutóbbi időben viszont mint általában minden korábbi alkotás megkapja a kritikáját, mondván hogy "túlhaladott", "ma már nem eléggé modern", "vannak érzékenyebb, finomabb, modernebb diagnosztikus eljárások".
Ez a nézőponttól függően jogosnak vagy egyoldalúnak minősíthető ítélet szinte minden korábbi természettudományos megállapítást, felfedezést elér, még szerencsésebb (vagy humánusabb?) az az eset, amikor hozzáteszik, hogy a szerzőnek "úttörő érdemei voltak", "a maga korában nagyon előre mutató volt", stb. Ezt a sorsot, a "karrier" ezen állomását Pándy Kálmán és a róla elnevezett liquor-diagnosztikai próba sem kerülhette el. Ahhoz viszont, hogy jelentőségét kellően és tárgyilagosan értékelhessük, szükség van az előzmények ismeretére, az adott kor szakmai szemléletének és ismeretanyagának megismerésére, valamint arra, hogy milyen jelentőséggel bírt a szakmai tisztánlátás és a betegek sorsának helyes megítélése szempontjából az adott felfedezés, esetünkben a Pándy-reakció.
Közismert, hogy a neurológia története több ezer évre visszanyúlik. Legismertebb bizonyítékok erre a trepanációkat mutató sok ezer éves koponyaleletek, de a régi időkből fennmaradt tapasztalati kezelések, megfigyelések, varázsló eljárások, gyógymódok, babonák is. Amint a fenti mondatban is együtt fordul elő mai fogalmak szerint tudományos, tapasztalati ismeret, eljárás, és nem kevés ma kuruzslásnak minősülő mozzanat, így volt ez a gyakorlati életben is, a medicinán belül, de azon kívül is. Az az ironikusan ma is használatos mondás, miszerint "a műtét sikerült, de a beteg meghalt" a korábbi évszázadokban biztosan összehasonlíthatatlanul nagyobb gyakorisággal volt jogos, hiszen még ha a legőszintébb jószándékon alapuló orvosi és más beavatkozásokat vesszük számba, akkor is rengeteg példát találunk arra, hogy a modernebb medicina ismerete szerint sorozatban alkalmaztak olyan gyógymódokat, beavatkozásokat, amelyek joggal minősülnek kontraindikáltnak.
Ami a tudományos vonulatot illeti, az Ókorból Hippokrates, Herophilos, Galenus, Vesalius és sokan mások alapozták meg értékes megfigyelésekkel a későbbi fejlődést. Olyan polihisztor, mint Leonardo da Vinci tanulmányozta az agyból készült metszeteket.
Ismert az is, hogy az egyik legelső entitásként leírt neurológiai kórkép Thomas Sydenham nevéhez fűződik (1624-89), aki a chorea minort írta le. Morgagni (1682-1771) mutatott rá egyes gennyes koponyaűri folyamatok otogén eredetére. Whytt (1714-1766) írta le elsőként a tuberkulotikus meningitist. Cotugno (1736-1822) írta le a liquor cerebrospinális létét.
A modern klinikai neurológia kezdetét Rombergtől (1795-1873) és Duchenne de Boulogne-tól (1806-1875) számítják. Romberg adta meg előszőr a tabes dorsalis klinikai leírását, ők (és sokan mások) írtak le, illetve határoltak körül különböző kórképeket. Az első önálló tanszék létesítése Westphal nevéhez fűződik, aki 1833-1890-ig élt.
A kórkép leírásától majdnem 90 évig kellett várni, amíg a kórkép egyértelműen lueses eredetét a szakemberek elfogadták. Pedig például Gellhorn tragikus példája is elgondolkoztató lehetett volna, aki boncolás közben, sérülés révén szerzett luest, vagy például Lantsteiner vizsgálatai is ismertek voltak, aki DPP-ben elhaltak agykérgét és agyburkát Rhesus Macacusba beültetve azokon típusos lueses tüneteket állapíthatott meg.
Arra vonatkozóan, hogy milyen szakmai bizonytalanság uralkodott még a századfordulón is, tanulságos idézni W. Weygandt 1902-ben, Münchenben megjelent Psychiatria c. könyvéből:
Aetiologie und Wesen der Paralyse.
Die Paralytiker betragen 10-25 Prozent aller Anstaltsinsassen. In manchen Gegenden, wie Guyana, Island u. s. w. sind sie sehr selten, in Industriebezirken haufig. Die Krankheit ist zweifellos im Zunehmen begriffen. Früher wurden 7mal mehr Manner betroffen als Frauen, heutzutage höchstens 2-3mal so viel. Erbliche Belastung ist in mindestens 40 Prozent nacheisbar. Bei 1/5 der Falle besteht Alkoholismus.
Dass in der Anamnese Lues of vorkommt, ist fraglos, doch schwankt die Statistik zwischen 40 und 90 Prozent. Es ist zu beachten, dass auch bei geistesgesunden Luetikern die Anamnese nicht immer eine Infektion zugibt. Anatomische Befunde deuten nur selten auf die überstandene Lues hin.
Vagyis a neves szerző - kora felfogását jól tükrözve - elismeri ugyan, hogy a DPP-ben szenvedő betegek kórelőzményi adatai között gyakran szerepel a lues, ez azonban -- nézete szerint -- akár csupán az esetek kisebbik felére is szorítkozhat.
Különböző más "elméletek" is voltak a DPP okait illetően, ezek közül talán mai szemmel legabszurdabbnak a nem kevesek által okként elfogadott szellemi túlerőltetés tűnik.
Gondoljuk el, mennyivel biztosabbá teszi az orvos diagnosztikus és terápiás munkáját (de utóbbi esetleges hiányában is legalább a szemléletét), ha tisztában van a kórkép oki előidéző és kiváltó tényezőivel. Emlékezetes példák erre az elmúlt évtizedekben előfordult subacut sclerotizáló panencephalitisek szomorú esetei.
A liquor diagnosztikus vizsgálatának lehetőségére elsőként Quincke hívta fel a figyelmet 1891-ben. Őt követően Siccard, Nissl, Nonne, Appelt, Ross-Jones, Esbach, Nogouchi írtak le különböző próbákat. A Nonne-Appelt próba (1907) a globulinszint emelkedését vizsgálta (NH4)2SO4 kicsapással, a Nissl-Esbach próba pikrinsavas kicsapással az összfehérje szintet határozta meg a liquor cerebrospinálisban.
Pándyt a saját módszerének kidolgozására elsősorban az indította, hogy ezeket az előzőleg bevezetett próbákat nem találta kellően szelektívnek, gyakran akkor is pozitív eredményt (globulinszaporulatot) mutattak, amikor a klinikai vizsgálatok nem utaltak DPP-re. Richter Hugóval alkalmazta a saját maga által kidolgozott karbolsavas próbát. Eredeti formájában 1 rész karbolsavból és 15 rész desztillált vízből álló oldathoz cseppentett liquort, és pozitív esetben a két folyadék érintkezési felületén füstszerű csapadék képződik, a könnyen kicsapódó globulinok jelenlétét jelezve. Pándy az 1:15 hígítású (6.6%-os) karbololdat mellett 4%-os krezol és 14%-os pirogallol oldattal hasonló eredményeket kapott. Más fenolszázmazékokkal, pl. hidrokinon, rezorcin alkalmazásával nem volt ilyen egyértelmű a reakció. Richter, aki ebben az időben Pándy alorvosa volt, a pirogallol oldattal mennyiségileg igyekezett a liquor-fehérjét meghatározni. A Pándy által végzett összehasonlító vizsgálatok igazolták, hogy minél érzékenyebb a kicsapó reagens, annál valószínűbb, hogy az albumin is kicsapódik a globulin mellett. Ezt az összefüggést indokoltnak tartotta a kvantitatív meghatározások során szem előtt tartani.
Pándy felfedezését az Orvosi Hetilapban és a Neurologisches Zentralblattban ismertette. Felfedezésének híre az I. Világháború utáni időben világszerte elterjedt, és gyors, rutinszerűen alkalmazható liquor diagnosztikus módszerként alkalmazták. A német Plant mellett így ő vált azzá, aki bebizonyította, hogy a syphilis a DPP-nek sine qua nonja. Plant állapította meg, hogy a DPP-ben szenvedő betegek vére és liquora szinte minden esetben olyan reakciókat mutat, mint a virulens aktív lueseseké.
A Pándy-reakció útja - ahogy ez lenni szokott - nem volt göröngyök nélküli diadalút. Az ismertetését követő években hosszabb és tanulságos vitája volt Hudovernig Károllyal, a kor neves vezető szakemberével. Ő az Orvosi Hetilapban 1917-ben hosszú tanulmányt ír, és ebben fenntartásait és kifogásait foglalja össze saját utánvizsgálatai alapján.
Kifogásainak lényege két pontban foglalható össze:
A Pándy-reakció pozitivitása bizonytalan a DPP kórismézésében.
A Pándy-reakció ritkán és rendszertelenül adott pozitív eredményt a nem DPP-hez tartozó legkülönbözőbb kórképekben, mint pl. hysteria, amentia, paranoia, psychosis maniaco depressiva, alkoholizmus, dementia praecox, imbecillitas, epilepsia.
Ami az első kifogást illeti, azon túl, hogy Fabinyi Rudolf hozzászólásában, válaszában bebizonyította, hogy Hudovernig cikkében tárgyi és számszaki tévedések vannak, az a tény, hogy a Pándy-reakció évtizedeken keresztül a földkerekség számos országában hasznosnak ítélt és alkalmazott liquor-diagnosztikai eljárás volt, egyértelmű bizonyíték az eljárás értéke és megbízhatósága mellett.
Ami a második kritikai pontot illeti, mai ismereteink birtokában (amikor persze még egyáltalán nem tisztázott a szóban forgó kórképek mindegyikének oka, patomechanizmusa) a bírálat inkább elismerésként értékelhető. Ugyanis egyrészt éppen a reakció nagyfokú szelektivitását, érzékenységét igazolja, másrészt viszont nem vitás, hogy különböző kórképek ötvöződhetnek és ötvöződhettek, a DPP-ben szenvedő beteg lehetett alkoholista, lehetett epilepsiás, stb. De a felsorolt nem lueses kórképek között is előfordulhatott ötvöződés, példa erre az alkoholbetegek paranoiditása, az értelmi fogyatékosok epilepsiás rosszullétei, stb. Az imbecillitas megemlítése azért tanulságos példa, hiszen ma jól tudjuk, hogy az értelmi fogyatékosságnak sok száz különböző oka van, ezek laboratóriumi próbákban igen heterogén reakciókat adnak.
Ezen túlmenően a felsorolt kórképek között nem kevés az olyan, amelyben a mai modern diagnosztikus eljárásokkal sem nyerünk mindig meggyőző kóros eltéréseket. Ez még akkor is igaz, ha a modern képalkotó eljárások, és a finomabb neurotranszmitter vizsgálatok a korábbi időszakban elképzelhetetlen mértékben árnyalt finomabb patológiás jeleket tesznek megfoghatóvá.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy miért lenne ugyanaz a kémiai reakció egyaránt pozitív neurolues és schizophenia eseteiben, illetve miért ne szenvedhetne, vagy szenvedhetett volna Pándy korában a beteg egyidejűleg mind a két kórképben.
Pándy K. Neurologiai megfigyelések Laufenauer tnr. elme- és idegkórtani klinikája ambulans rendelésén az 1892-dik évben Orv Hetit 1893; XXXVII: 1-12
Pándy K. Az idegrendszer elváltozása idült Brom, Cocaín, Nicotin és Antipyrin mérgezésnél. Orv Hetit 1893; XXXVII: 13-27
Pándy K. Az elmebetegápolás jobb és olcsóbb rendszereinek megvalósításáról Magyarországon (Orsz. értekezlet 1900. okt. 28-29.) Kűlönlenyomat az értekezlet "munkálataiból." Pallas nyomda Budapest, 1901. 1-23.
Pándy K. Forensís psychiatríai tanulmányok Gyógyászat 1901; XXXV: 1-7
Pándy K. Az elmegyógyító osztáty életéből. Békésvármegye Közkórháza 1902. évi évkönyv, 149-162
Pándy K. Forensis psychiatriai tanulmányok Gyógyászat 1903; XXXVII: 1-23.
Pándy K. Gondoskodás az elmebetegekről más államokban és nálunk. Vértesi Arnold Corvina nyomdája Gyula., 1905.
Pándy K. Az elmebetegek Békés vármegyében 1905. évi évkönyv 79-89.
Pándy, K. ?ber eine neue Eiweissprobe für die Zerebrospinalflűssigceit Neurol. Zentralblatt 1910; 915-919. (Lipcse)
Pándy K. A cerebrospinalis folyadék vizsgálatának újabb módjai Orv Hetil 1910; 4: 72-73.
Pándy K. Az orvosoknak és a magyar kultúra más munkásainak elmebajairól Orv Hetil 1914; 19: 334-338
Hudovernig K. A vérnek és cerebrospinalis folyadéknak összehasonlító vizsgálata, különös tekintettel a sulfosalicylsav értékére Orv Hetil 1917; 8: 95-120.
Fabinyi R.: A Pándy-féle carbol-próba diagnosztikai értéke a liquor cerebrospinalis vizsgálatban Orv Hetil 1917; 16: 219-220
Spielmann J, Csiky K. Egy méltatlanul elfelejtett tudós: Pándy Kálmán Orv Hetil 1968; 109: 1161-1164
Baly H.: Pándy Kálmán emlékének. Országos Ideggondozói Ankét anyaga 7-14. Gyula, 1976.
Békéscsabai Hírmondó: Emlékezés a Pándy családra 1990, febr. 8.
Somogyi M, Pándy K. Magyar Kémiai Folyóirat 1994; 5: 206-207
Vincze G, Tímár E. Az elmegyógyászattól a pszichiátriáig. Gyula 1990.
* Levélcím: Prof. emer. Dr.
Szilárd János
SZOTE, Pszichiátriai Klinika
6725 Szeged, Semmelweis u.6.