Tüdőgyógyász Teniszkupák

1984-2002

Összeállította: Strausz János

Bevezető

Kási Gyula

Tizenhét esztendő képekbe foglalt, töredékes emlékeit tartod most kezedben. Tizenhét év nem túl nagy idő, de alkalmat ad arra, hogy a fiókok mélyéből előkerült fotók nyomán végig pillantsunk a Tüdőgyógyász Teniszkupák történetén.

Hogyan is kezdődött hát? A Békés megyei egészségügyi átalakulások (integráció, megyei kórház alkohológiai részlegének a Tüdőkórház területére való kitelepítése) tereprendezéssel jártak. A sok bosszúsággal járó átszervezés melléktermékeként az addig elhanyagolt salakos teniszpályát műanyag borítású váltotta fel. Ünnepélyes avatására meghívtuk Gulyás István örökös magyar bajnokot, a Magyar Tenisz Szövetség elnökét is, aki meleg szavakkal köszöntötte az új létesítményt és biztató szavai továbbgondolkodásra ösztönöztek bennünket a későbbi hasznosítást illetően. Az új pályának együtt örültünk a szomszéd megyékből át-át ruccanó labdakedvelő barátainkkal., köztük a korán elhalálozott kedves, vidám sebész Radeczky Gáborral. Ezekből a szórványos, eseti kapcsolatokból született meg az ötlet: adjon ezentúl Gyula otthont az országos szintű Tüdőgyógyász Tenisz Kupának, amit a közben fellelkesített Schweiger Ottóval kétfordulósra terveztünk, úgy, hogy a tavaszi mérkőzések házigazdája Gyula, az őszié a Korányi legyen. Ebből a 4 – 5 csapat részvételével 1984-ben indult kezdeményezésből nőtt ki mára az ország egész területét átszövő, változó helyszínű kupa-forduló.

A Kupa létrehozásának eszmei alapja a tüdőgyógyász hálózatban dolgozó fiatal és kevésbé fiatal, a szakmát éppen csak ízlelgető, vagy már a pálya csúcsán lévő amatőrök közötti szakmai, emberi sportbarátság kialakítása, fenntartása és erősítése volt. Ezt a célt a mögöttünk álló tizenhét esztendőben, túl a 30. találkozón több-kevesebb sikerrel meg is tudtuk valósítani, és a kisebb-nagyobb – a sportban megszokott – torzsalkodások közepette igaz barátságok, eltéphetetlen kapcsolatok szerveződtek az egészséges vetélkedés során.

A képeskönyv megjelenése alkalmából kívánom, hogy az életrevalóságát már bizonyított viadal – sorozat váljék nemes hagyománnyá, és példázza még sok éven át a tüdőgyógyász hálózat rendületlen együvé tartozását a harmadik évezredben is.

2001. október 11.

Ajkay Zoltán

Gyulai tavasz (1986. június)

A 80-as évek közepén két nagylányom közül az akkor már főiskolás Krisztina lakott velem. Amikor kiderült, hogy Gyulára készülök hétvégén teniszezni, barátnőmmel összebeszéltek, hogy lejönnek nekem drukkolni, hátha úgy jobban megy. Én persze a pályán igyekeztem megtenni a magamét, strapáltam magamat a Korányi C csapatában, de egy idő után feltűnt, hogy nem igazán buzdít a két ifjú hölgy. Nem értettem például, hogy a pálya szélén elhelyezett padokon miért nekem háttal foglalnak helyet. Aztán rájöttem. A padok túlsó oldalán is teniszpálya volt, és a Kovács Gábor – Solymosi Péter mérkőzés folyt. Már csak azon gondolkodhattam, hogy ezek a fiúk jobbak vagy szebbek nálam?

Egy hosszú bajnokság (1998. szeptember-november)

Budaörsön zuhogó esőben kezdődött. A rendező Törökbálint az új teniszcentrumba vitte a versenyt, és nem csak a helyszín, de a lebonyolítás is újítást jelentett. Ekkor történt először, hogy a több mint 20 megjelent nevét két „kalapba” rakták (erősek – még erősebbek alapon) és így összesorsolták a kéttagú csapatokat. Természetesen örültem, amikor a nagy küzdő és párost igen jól játszó Somfay Attilával sorsoltak össze. A játékkal nem is volt baj, csak az esővel, az első nap még kisebb megszakításokkal lement valahogy, de a második nap félbe szakadt. Addigra már a döntőben voltunk, ahol a Barna Kati – Horváth Laci páros várt volna ránk, de a pályák használhatatlanok voltak. Ekkor megegyeztünk abban, hogy Balatonfüreden a Tüdőgyógyász Társaság Kongresszusán októberben találkozunk, és ott lejátsszuk a meccset. Én szingliben Katival a szokásos maratoni ütközetemet vívtam, de minden pörgetésemet visszanyeste, minden labdát elért, így megint megvert. Közben Attila legyőzte Lacit, de az eső megint közbeszólt, és 1:1-es állásnál ismét félbeszakadt a „rangadó”. Most úgy határoztunk, hogy Szegeden folytatjuk, és alig néhány hét múlva sor is került végre a mindent eldöntő párosra, most már fedett csarnokban.

Nagyon jó meccsen győzni tudtunk, életemben először (és könnyen lehet, hogy utoljára) tagja voltam egy Tüdőgyógyász Kupa győztes csapatnak. Utána a szegediek jóvoltából istenit vacsoráztunk a Tisza parton, és megállapítottuk, hogy megérte a sok ázás-fázás, utazgatás, fáradtság.

A gyógyító-megelőző tenisz (2002. május Pécs)

Egyikünk azért kezdett el teniszezni, mert még 50 éves sem volt, amikor szívinfarktust kapott. Addig az életben leginkább csak dolgozott, de ettől kezdve naponta akár 2 -3 órát is keményen meccselt. Már elmúlt 70, amikor orvos-világbajnok lett – egészséges szívvel, továbbra is sokat dolgozva.

Másikunk azután lett rendszeres résztvevője a Tüdőgyógyász Teniszkupáknak, hogy hetekig feküdt kórházainkban mozdulatlanul, és azt sem tudtuk sokáig, mi a baja. A gerinc melletti elváltozás nehezen gyógyult, és még nehezebb volt a mobilizálás. Ebben már a tenisz is segített, és az már egy évtized múlva csak a „melléktermék” volt, amikor barátunk túl a 65. évén nyert először Tüdőgyógyász Tenisz kupát.

Ilyen példák után nekem már könnyebb volt. Az egész betegségem alatt nem csak azt tudtam, mit akarok, de azt is, mi fog bekövetkezni. Nagyon hiányzott a játék, az első lehetséges pillanatban elkezdtem, gyorsan erősödtem és májusban már ott voltam Pécsett, a kupán. A játék örömén kívül a társak szeretetét is újra éreztem, és ez sok mindenért kárpótolt.

Balikó Zoltán

Beszámoló a 2002. május 25-26. pécsi teniszkupáról

2002. május 25.-26. között rendeztük meg Pécsett a MTT 52. kongresszusát. Jó elképzelésnek tűnt, hogy a kongresszus zárása után „off congress” programként a Tavaszi Tüdőgyógyász Kupára is sor kerüljön. A Makár tanya adott helyet a versenynek, ahol az előzetes közvélemény kutatás alapján sorsolással alakultak ki a csapatok. Gyönyörű időt és remek teniszpályákat kaptunk. A Bayer cég bőkezűségének köszönhetően mindkét napon folyamatos „refreshment” állt a versenyzők rendelkezésére és szombat este kellemes vacsora és borkóstoló mellett idéződtek fel a korábbi teniszkupák emlékei.

A fárasztó kongresszus után érthető volt, hogy másnapra megcsappant a létszám, de a korai távozók is utólag jó érzésekről számoltak be. A maradók jó kedvvel, és jó hangulattal töltötték el a verőfényes vasárnap délelőttöt a kiváló minőségű pályákon. A díjátadáskor is elegen voltunk a tapshoz. Bár a kényszerű késői kezdés (szombat délután) miatt a jövőben nem tervezünk hasonló „off congress” teniszkupát, remélem azért, hogy akik ott voltak 2002. május 25 – 26.-án Pécsett, valamennyien jó emlékezetükben őrzik meg ezt a két napot.

Brugós Laci

Hogyan kezdtem el teniszezni kedves tüdőgyógyász kollegáimmal?

A IV Finn-ugor tüdőgyógyász kongresszusról utaztunk haza Parnu-ból 1999 május utolsó péntekén. A gép hátsó részében ültem, mellettem a másik oldalon Márk Zsuzsa és Strausz János olvasgatták az újságot és beszélgettek. Arra figyeltem fel, hogy teniszről beszélgetnek és szólnak Szima Barnának, aki a gép közepében ült, hogy holnap Szombathelyre hozza-e a családját is? Én nagyon fáradt voltam, még gondoltam is magamban azért nem kevés energia van ezekben a fiúkban, hogy még haza sem értünk máris szervezik a további utazást. Akkor még nem tudtam a Tüdőgyógyász Tenisz Kupáról és a tüdőgyógyászok hagyományos éves versenyeiről. Megkérdeztem, hogy is van ez? Mit csináltok ti Szombathelyen? Erre Strausz János megkérdezte: te is teniszezel? Igen mondtam, erre Ő: jó akkor jövőre rendezze Debrecen a soron következő teniszversenyt. Ez alól nem lehetett kitérni. Jó mondtam lelkesen A következő verseny már Agárdon volt, itt jelentkeztünk első alkalommal Debrecenből, Kertész Attilával és feleségével Bednárszky Ildikóval.

Kíváncsiak voltunk milyen lesz a verseny?

Ez idő alatt a 2000 Sidney-i olimpia javában zajlott. A meghívóban a rendezők leírták, hogy a sportbarátok, TV nézők is csak nyugodtan jöjjünk, mert minden szobában lesz TV és nézhetjük az olimpiát. TV az volt, de csak a folyosón, porosan, mert már nagyon régen nem használták, ráadásul még áramforrás sem volt a közelben. A teniszpályán viszont volt TV készülék és még magyar aranyéremnek is örülhettünk vasárnap délelőtt.

Mivel nem vettünk még részt eddig teniszversenyen nem minden résztvevőt ismertünk. Így aztán serényen kérdezősködtünk, ki kicsoda, csodálkoztunk, újságoltuk egymásnak a friss benyomásokat. Már az elején feltűnt egy igen nagy becsben tartott erősebb fizikumú alkat, akit az egyszerűség kedvéért mi csak a „Holteresnek„ hívtunk, nekünk úgy tűnt mintha egy holter monitor övét viselné játék közben. Teniszezni azt kiválóan tudott. Helyből, mert igen keveset mozgott, oda ütötte a labdát, ahová akarta, és amíg néztük, mindenkit megvert. Megtudtuk, hogy ifibajnok volt hajdanán. A meccsei alatt felesége aggódva állt a drótkerítés mögött és követte férje nagyszerű játékát, aki ha 10-ből egy labdát véletlenül elrontott, azonnal ingerülten szólt ki a kerítés felé: „Nézd már Anyukám ma semmi sem megy, ez nem igaz”. Azóta ha egy kicsit is jobban megy a játék, de kiütünk egy labdát, azonnal mondjuk: Na nézd ma semmi sem megy.

Vince főorvost is megcsodáltuk. Valaki megkérdezte miután mindenkit 8-0-ra megvert: „ Árpikám te véletlenül sem adsz egy gémet sem az ellenfélnek? „. Mire Ő: „én annál sokkal jobban tisztelem az ellenfeleimet mintsem gémet adjak nekik” Ajajj mondtuk, jobb lenne, ha nem tisztelne annyira.”

Mivel nem ismertünk névről csak kevés kollégát így próbáltunk nevet adni nekik Így lett az egyik legelegánsabban játszó igen jó megjelenésű kollegánk az „NDK-s”, a másik „a Spanyol” főleg a homlokvédője és fekete hajszíne miatt, míg a harmadik egyszerűen csak „Hugyos” mert játék közben elrohant a kerítéshez, kilógatta… majd visszarohant, hogy nem sikerült, túl zavarónak ítélte meg a helyzetet.

A következő verseny Debrecenben került lebonyolításra. Az itteni emlékeim már kevésbé élesek. A közös fénykép nehezen készült el, mert Strausz János vadiúj digitális fényképezőgépét egy éppen ott tartózkodó szellemi fogyatékosnak adta át, aki nagyon hosszasan készülődött a fényképezéshez, aztán János kikapta a kezéből a gépet, de fénykép még így sem maradt az utókor számára a DUSE teniszpályák teraszáról, ahol orkáni erejű szél tombolt szombaton és irtó erős volt a napsütés. Senki sem érezte, majd csak este, hogy leégett a bőre. Nagy küzdelem volt a Nagy Gyuri/ Ajkay Zoli és Horváth Laci/ Somfay Attila párosok között 1-1 állásnál. Már 8-8 a döntő szettben, tie break, este 7 óra, a vacsorát ½ 8-ra kértük, de még mindenki a pályán volt és nézte a nagyszerű küzdelmet. Egyszer csak Gyuri megszólal: gyerekek jó lenne, ha a „single-lécet” kivennénk, mert ha nem vennétek észre párost játszunk. A szerencse az volt hogy senki sem akart óvni, mivel mindkét csapat biztos továbbjutó volt a másnapi döntőre.

Következett Szeged, ott nagyon jó volt minden, csak az eső esett délután és egész este és éjjel, így elmosta a döntőket. Nekem csak annyi kalandom volt Szegeden, hogy szombat reggel vettem észre, hogy a feleségem nem csomagolta be a teniszcipőmet, így avval telt el a reggel, hogy 9-ig cipőt kerestünk és találtunk is a TESCO-ba. A TESCO-t már nehezebben találtuk meg, de még időben ott voltunk a kiváló Szent Gellért sportcentrumban. Jól éreztük magunkat, de nem emlékszem kiemelkedőbb story-ra, csak, hogy akkor ismerkedtem meg az Avelox-al, ti. mindenki kapott ilyen pólót Durst Jancsitól. A póló is jól szuperál, de az Avelox sem kutya. Ez nem a reklám helye volt, csak csendben jegyzem meg, hogy milyen szerteágazó lehetőségek léteznek a szakmai továbbképzésre. Már csak ezért is érdemes volt Szegedre menni.

Következett Szolnok, a mi kis összeszokott gárdánk ott szenvedett szeptember első szombat délelőttjén a 40 fokos melegben és a Tisza-ligeti gulyásfesztivál bográcsfüstjeitől, majd később illataitól. De ami legalábbis számomra a legborzasztóbb volt, az a nagy hangerővel bömbölő lakodalmas rock egész végig. Vasárnap csodálatos volt csendben játszani, remek levegőt szívni.

János, ennyire sikerült emlékeznem. Remélem a következő versenyeken még jobban fogunk szórakozni és nevetni. Várom a májust és a szeptembert, mert egy nagyon jó közösséget ismertem meg, csupa vagányokat, akik fárasztó munkájuk után sietnek a teniszpályákra… mert ez egy külön érzés!

Csekeő Attila

Töredékek a Tüdőgyógyász Teniszkupákból

Ha beleférnek e sorok a tüdőgyógyász teniszkupák történetébe, akkor előre kell bocsátanom, hogy a sok apró kis story helyett inkább egy hosszabb gondolatsort írtam, mert talán, hogy én semmit ne szóljak, az ugye lehetetlen, de többszöri jelzésre csak erre voltam képes, ha elfogadjátok!

Amikor az elsőket megszerveztük, mindenki nagy izgalommal várta a versenyt, hiszen nem ismertük egymás tenisz tudását és bizony az örömsportot művelők is, így a távolabbi környezetünkben 6-8 társunkkal együtt, igaz csak pár héttel a verseny előtt úgymond szisztematikus felkészülést folytattunk. Jóllehet egymást és egymás játékát is jól ismertük, hiszen együtt edzettünk, de a verseny az más volt, szigorú szabálytartással, sőt a győzni akarásba becsúszó jóhiszemű téves ítéletekkel. Mindenki nyerni akart, de többségünk azért nem minden áron. Jól megfért együtt a gépkocsivezető, a gmk-mindenes, a boncmester, az orvos, az igazgató. A pályán kívül sportbarátok voltunk, együtt söröztünk, beszélgettünk, sőt szorosabb kapcsolatba is kerülhettünk, de a pályán eltökélt ellenfelekké váltunk. Béla akkor talán a legjobb volt közöttünk, alumínium keretes kisfejű elválaszthatatlan ütőjével ellenállhatatlanul bombázott, nem klasszikus tenisz stílust utánozva. Szemben vele Lajos, az évek nyomát szenvedve, már megkopott tudásával küzdött. Egy-egy jól eltalált szerva pontot is ért, de a szokatlanul kemény „ritörnökről” rendre elkésett, ezért nem úgy mentek vissza a labdák, ahogy szerette volna, az ütőjét is el-elhajította, az oldal,- és alapvonalat kedve szerint mozgatta. Béla egyszer-egyszer még elnézte, de aztán kibékíthetetlen vitába csaptak, a ma már megszokott közéleti stílusban anyáztak, a középvonalhoz közeledve labda nélkül is csaknem összecsaptak. Béla hörpintett a söréből, bár jobban izzadt, de nem volt kétséges, hogy a hihetetlenül kiélesedett csatát, bár nemzetközileg nem hitelesített, de független bíró vezesse. Jómagam éppen vártam a következő meccsre, de félszemmel úgyis őket lestem, így hát felültem a székbe. Jól sütött a nap, de élveztem, hogy aktív részese lehettem ennek a mindent eldöntő presztízs csatának. Béla bár viszonylag szoros küzdelemben, de kétséget kizáróan jobb volt. A bírónak nem volt dolga, minden poént maguktól is bemondtak. Kezet fogtak és tovább elemezve az emlékezetes pontokat, együtt vonultak a hűs gyulai fák alá sörözni. Persze, hogy barátok voltak, sőt már meg is beszélték, hogy a következő héten mikor játsszák le a visszavágót.

Hogy milyen elszánt harcot vívtunk? Kifordult bokával, iszonyúan fájó sarokcsonttal, eltört bordával, elviselhetetlen teniszkönyökkel, alig mozgó térdekkel, nehezen emelhető vállal is a pályán voltunk, nem kímélve magunkat, mert emlékeinkben a tenisz kupa az évet úgy osztotta fel, hogy a tavaszi, vagy őszi rendezvény előtt-utáni időszak. Így hát ezeken aktív szerepléssel kellett részt vennünk. Szerencsére az időjóssal mindig szót értettünk, bár lázasan, náthásan, az allergiától könnyezve, tüsszögve, vagy a napszúrástól fejfájósan is pályára kellett mennünk. Arról nem is beszélve, hogy már az első nap estére görcsbe ránduló lábbal, másnap ólomlábakon kellett eljátszani. Sokszor jól imitáltuk, hogy frissek, kipihentek vagyunk, nekünk semmiség, élvezetes örömsport ez a terhelés. Hihetetlen ambíciót és energiát mozgósítottunk, mert számunkra ez egy olimpiai részvétellel felért, ez volt a mi kis (para)olimpiánk.

Nem feledkezhetünk meg a szervezésről, szervezőkről sem.. Hiszen a gyulai és korányis vállalások után az országos aktivitásnak köszönhetően bejárhattuk szinte az egész országot. Mindenki a tőle telhető legjobbat nyújtotta, hiszen csak gondoljunk arra, hogy a vacsorára külön kellett meglőni a vaddisznót, vagy szarvast, egyszer-egyszer sikerült megszervezni az élő zenét is, s ha még valaki bírta a lábaival (de emlékeim szerint nem ez volt a gond), akkor a rokit is bedobtuk. Akár reggelig is bírtuk volna, ha másnap nem vár a negyeddöntő, vagy döntő, tehát sportszerűen elvonultunk… Persze volt, amikor az éppen elkészült gyulai nővérszállót avathattuk fel. Még erősen éreztük a friss festékszagot, de nem ez zavarta a késő estét, annál inkább az alkohol mámor okozta szaladgálás, talán inkább dülöngélés és hangulatos perpatvar tette emlékezetessé az éjszakát, fűszerezve az együttlét szoros egymás mellettiségével a szó szoros értelmében, hiszen a fa épület hangulata a szomszéd szobák történéseit határok nélkülivé varázsolta. De milyen szép is volt, mert ez ma már sajnos az emlékek megismételhetetlenségére, de ugyanakkor felejthetetlenségére utal.

Ezek valójában csak kis töredékek, hiszen könyvet lehetne írni emlékeinkből. Milyen jó, hogy a történet, a teniszkupák sorozata a magyar tüdőgyógyász-mellkassebész, de talán a hazai egészségügy egyik örömteli, lehet, hogy egyetlen örömteli emléke az elmúlt húsz évből. Hogy miért múlt időben írom, talán leginkább azért, mert sok jóindulatú igyekezet ellenére már nem a régi, nem az „igazi”. Persze tudomásul kell venni, hogy változnak az emberek, változnak a körülmények, változik az alapkoncepció, így lehet, hogy csak azokban vetődik fel ez a hiányérzet, akik gondolkodásban lemaradtunk, erőnk talán megkopott, alkalmazkodó képességünk és teljesítményünk már nem a régi. Sajnos nem kevesen vagyunk úgy, hogy a fenti gondolatok és élmények életünk szép epizódjaként élnek bennünk, szívet dobogtatóan és felizgulva emlékszünk egy-egy kis történetre. Azt hiszem büszkén és örömmel vállaljuk, hogy részesei lehettünk a tüdőgyógyász teniszkupának.

Talán nem szerencsés a végén arra gondolni, hogy bár bénán, meggyötörten, de még mindig szeretnénk ott lenni a salakon és megküzdeni a mindig ismeretlen partnerünk oldalán, és így már valóban nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. De… minden alkalommal ott van bennem a tüske, a fájdalom, a hiány, hogy olyan rövid a húsz év és mégis ketten már csak a felhők széléről figyelhetnek bennünket, egy barátunk, pedig minden bizonnyal fájó szívvel legfeljebb csak nézője lehet szaladgálásainknak, aktívan már nem teheti, de a lényeg, hogy sokáig legyen közöttünk.

Nyilván gondolkoznunk kell azon, hogy pumpáljunk friss vért a teniszkupába, hozzunk új erőt, gondolatot, szervezést, hogy aki egy újabb húsz év után emlékezik vissza, az ismét szép történetek képeit eleveníthesse fel.

Eszes Márta

Tüdőgyógyász Teniszkupák történetei

1990. Nagykanizsa: Kovács András főorvos szervezte a versenyt. Asszisztencia, munkatárs-nők kivonultak szurkolni a Főnöknek. Első meccse velem volt, sajnos megalázó vereséget szenvedett. Nekem nagyon kínos volt. Ő rendkívül humorosan viselte. Este a vacsoránál a nap történeteiről újságot kaptunk, ötletes karikatúrákkal. Örök emlék.

1997. tavasz Gyula: 25. Kupa. A verseny legvégét és az eredményhirdetést nem vártuk meg, elmentünk strandolni. Egyszer csak – míg vígan söröztünk – halljuk a hangosbemondóból „Eszes Mártát várják a 2. kapunál”. Ki tudja, hogy itt vagyok? Azt hittem valaki hülyéskedik, azonban Atyáék vártak. A versenybizottság kiadott külön díjat az „elmúlt időszak legsikeresebb egyéni női versenyzője” címmel. A többség rám szavazott, kaptam egy teniszütőt, ami mai napig a tartalékütőm. Örültem, de bántott a dolog, ezt a jutalmat Barna Katinak kellett volna megkapnia, Ő sokkal többet küzd a kupákon.

Ajkay Zoliról – az én szememben egy igazi sportember. 1998. tavasza Szeged szervezte a versenyt. Zoli jelezte, hogy játszani nem fog, de mindenképpen itt lesz. Szombat este vacsora, kb. 10 óra telefonon keresnek az étteremben. Zoli jelentkezett, most érkezett Kínából, ill. Bp.-ről, együtt vagyunk-e mert akkor még eljön. Másik eset, porckorongsérv műtét után 3 hónappal küzdött velünk a pályán /én tudom, ez mit jelenthet, hisz engem is műtöttek/. S nem utolsó sorban 2002. Pécs most újra leküzdötte betegségét, az a kitüntetés ért, hogy összesorsoltak egy csapatba bennünket. Különleges jó hangulatú meccseket játszottunk, s küzdöttünk egymásért.

Deszk I-II-III. - mindig egy-két nővel, később már hárommal – úgy gondolom „csapat” volt. Ha egy-egy helyszínre megérkeztünk - esetleg a távolság miatt előző nap - kollektíven vacsoráztunk, sétáltunk. Később kiderült más fiú csapat legnagyobb bánatára, hiába kerülgettek bennünket, nem váltunk el csapatunktól. Az egész napos meccs után – vacsorára indulás előtt - Harsányi Géza szobájában volt a gyülekező, ott a ”csapat-kurjantás” után nagyon erős itallal ünnepeltük az összetartozást, s már vígan indultunk a többiekhez.

Nagyon jónak tartom Horváth Laci ötletét, a helyszíni csapatok összesorsolását, hisz így mindenkinek becsületesen kell készülnie, ne hozzon szégyent partnerére. Korábban már a sorsolás pillanatában lehetett tudni, várhatóan mi lesz a végeredmény.

Valamikor régen Horváth Laci szólt, hogy nincs ki Deszk teniszcsapata, kérte menjek el játszani a Korányiba. Így kerültem „tiszteletbeli” tüdőkupa résztvevők közé, s itt is ragadtam.
A pályán – bár női ruhában – de férfiként küzdhettünk, ellenfeleink bájainkat nem vették figyelembe, egyenjogú partnernek tartottak bennünket. Igaz időközben növekedett a női versenyzők létszáma, mi törzstagok: Piroska, Kati és én ragaszkodtunk az eredeti felálláshoz. A meccsek után azonnal változott a helyzet s rögtön igazi nőkké, és férfiakká váltunk.

Fónay Károly

A Tüdőgyógyász Tenisz Kupákra jellemző volt - nagyon kevés kivétellel - a jó hangulat, igen sportszerű, szinte baráti légkör - és a kemény küzdelem. Nagyon kedves, sportszerű légkört tükröző történetem: Ha jól emlékszem, 1996-ben a soproni verseny döntőjébe a Korányi I. csapat és a deszki Tüdőgyógyintézet csapata került be. A deszki csapat egyik fiatal, igen jól ütő játékosának játék közben szétvált a tornacipője. Ekkor Ajkay Zoltán - aki a Korányi csapat 3. tagja volt, és ebben a fordulóban nem játszott - egyből felajánlotta teniszcipőjét a deszki játékosnak. Ő pedig kiváló játékkal Ajkay teniszcipőjében "salakba döngölte" ellenfeleit, Deszk meg is nyerte ekkor a kupát. Ajkay Zoli visszakapta bajnoki cipőjét, Deszk megkapta az aranyérmet - kár, hogy nem osztottunk fair play díjat! "

Harsányi Géza

Induló

A tüdőgyógyász indulót egyik szegedi tüdőkupa alkalmából írtam a „Fel, fel cserkészpajtás, fel, fel cserkészpajtás” című cserkészdal átformálásával.

A szövege.

Fel, fel tüdőgyógyász,

Fel a tüdőcsúcsra.

Játszunk 1 – 2 szettet

A tüdőkupában.

Jó a „tüdős” dolga

Nincsen semmi gondja,

Mert ha nyer egy meccset,

Mert, ha veszt egy meccset

Felönt a garatra.

Kecskés László

Valamelyik gyulai teniszkupán történt, valószínűen a jubileumi kupa előtti utolsó gyulai teniszezésünk alkalmával, hogy jó sorsom Márk Zsuzsival hozott össze, ellenfélként. Tárgyilagosan el kell mesélnem, hogy nemes ellenfélnek bizonyult, mint minden alkalommal, amikor találkoztunk a teniszkupákon. "Életre-halálra" menő, kemény küzdelem volt, kölcsönösen estek a pontok, a gémek, a szombathelyi csapat továbbjutása volt a tét! Először nekem állt be a lábamba izomgörcs. Rövid önápolást követően azonban folytatni tudtam a csatát, partnerem, Molnár Pisti is együttérzéséről biztosított. Majd Zsuzsa volt a soron, megtörtént a baj, térde megrándult. Az addig megfigyelői minőségben jelenlévő partnerem hirtelen hatalmas aktivitással vetette bele magát Zsuzsa gyógykezelésébe, mint a mellékelt kép is ezt tanúsítja. Hiába, itt kezdődik az igazi sportember, aki minden érdek nélkül, sőt ellenérdekeltként is csak a nemes célt (Zsuzsát) látja maga előtt! A küzdelmet azután emlékezetem szerint rövid pihenés után Zsuzsa megpróbálta folytatni, de végül kénytelen volt feladni sérülése miatt a mérkőzést. Így talán csak Zsuzsán múlott (hogy nem győzött végül is), hogy Pista nem kaphatott ott rögtön egy jól megérdemelt "fair play" díjat!

Tisztelegjek hát mindkét kitűnő barát és sportember előtt ezen kis történettel.

Kormos Miklós

Epizód

2002-ben a Szolnokon rendezett tenisz viadalra 5 éves Miklós unokámat is „beszerveztem”. Ekkor még nem sejtettem, hogy milyen csodálatos két nap elé nézünk mindketten.

A csapatok sorsolását sapkájából Miki végezte és első párként Furák Tónival küzdhettem sikerrel. Szerencsére mellém húzta csapattársnak Somfai Attilát, így indulhatott a két napos viadal, amely végül csapatunkat a végső győzelemhez segítette.

Unokám a mérkőzéseinken végig harmadik csapattagként szurkolt. Somfai Attilát annyira közeli barátnak tekintette Miki, hogy elhívta a bokorba pisilni.

Kérdezte: „Attila, eljönnél velem pisilni?” Válasz: „Természetesen, máris megyek” és kézen fogva a közeli bokros részig sétáltak. Miki megmagyarázta: Azért kell, hogy velem legyél, mert így nem szólnak rám a buta felnőttek! Majd megkérdezte: „Attila! Te nem akarsz pisilni? Majd én vigyázok rád!”

A válasz nemleges volt és Miki ezt megértéssel elfogadta.

Ez a kis epizód csak azt jelképezi, hogy milyen közvetlen és családias volt a kollégák kitüntető szeretete.

A végső győzelem után soha nagyobb öröm nem ért – az „alkalmi” kitüntetéseim során sem – mint akkor, amikor unokám a nyakamba akasztotta az aranyérmet, és azt mondta: „Papa, nagyon büszke vagyok rád!”

Szerencsére ez a pillanat fotón is megörökítésre került, és azóta is boldogsággal tölt el, ha rátekintek. Az aranyérmet természetesen Miki szobájában őrzi.

Útban hazafelé Miki közölte: „Papa, én orvos vagy teniszező leszek.”

Bárcsak megérhetném!? Még azt sem bánnám, ha tüdőgyógyász lenne, és az igazi siker az lenne, ha a tüdőgyógyász teniszkupa trófeáját egyszer megszerezné.

Így teljesülhetne Ajkay Zoli barátom mindenkori vágya: a fiatalokat a szakmába és a teniszkupába minél korábban kell „beszervezni”.

Kovács András

Kanizsai emlékezések

1986-ig nem is tudtam a Kupa létezéséről! Ugyanis Zalában én vagyok az egyetlen tüdőgyógyász, aki teniszezik.

Egész véletlenül 1986 őszén Pécsett a dunántúli Naplóban olvastam, hogy éppen akkor rendezték a X. Tüdőgyógyász teniszkupát.

Rövidesen felvettem a kapcsolatot a Korányival, és a következőre már értesítést is kaptam. Azóta minden Kupán részt vettem, sőt a 13.-at 1990 májusában én rendeztem Kanizsán.

A mellékelt díjkiosztó képen – amely lehet, hogy Neked is meg van – nagyítóval látható a plakát, melyen a dátum is olvasható.

Azt mondják, jól sikerült, nem kis munkámba került egyedül megszervezni, hiszen akkor szponzorok nem voltak, netán nekem nem volt velük kapcsolatom.

Olyan poénos sztorim, mint ami Ajkay Zolival történt, nincs, mégis elmondok egyet.

Kecskés Lacival szingliztünk. A gondozós lányaim is ott voltak és drukkoltak. Kecskés Laci megkérdezte tőlük: lányok kinek drukkolnak? Eddig a főnökünknek! És most? Vihogva válaszolták: Most már meggondoljuk! Végül is jól szurkoltak, mert Ő győzött.

Még egy emlékezetes élményem volt 1993 szeptemberében Szegeden. Akkor Balázs fiammal indultunk (Akkor még mindenki vitte a párját. Később, azonban „rendszerváltás” történt, mely még jelenleg is érvényben van.)

Péntek este érkeztünk és másnap reggel Zastavánk már nem indult. Egész nap tologattuk, hogy tudjunk közlekedni.

Közben azonban volt jó játék is: Balázs fiam Gézával játszott, én pedig Somfai Attilával. Ők győztek, de remélem Attila elismeri, hogy szoros volt a meccs, Géza pedig dicsérte Balázs stílusát. Mondtam is, hogy a stílust édesanyjától örökölte, ill. ő tanított meg szerválni.

Ez ebéd után történt és utána azonnal indultunk haza; nem mertük megvárni a deszki marhalábszár pörkölt vacsorát, pedig Spák Jóska harsogva mondta: Ne menjetek, maradjatok! De Kanizsa messze van Szegedtől, indulnunk kellett. Kaposvárig semmi gond sem volt, de akkor sötétedett. A világítást bekapcsolva csak halvány pislákolás volt. Lépésben tettük meg a hátralévő utat hazáig, úgy, hogy a fiam zseblámpával világított az ablakon kihajolva. Hosszú volt, izgalmas, de hazaértünk!

Kovács Gábor

A mérkőzésnek a kézfogással van vége

Miért lehet szeretni a teniszt? Miért kell szeretni a teniszt! Azért, mert kicsiben benne van az egész élet. Nem, nemcsak ezért. Azért, mert maga az élet! Vonalak határolta területek, ahová beszorul a játékunk, az életünk. A határokat átlépheted, de nincs semmi értelme. Pontot csak a szabályos területen érhetsz el.

A játékosok önmagukat adhatják csak. Itt nem sokáig lehet szerepet játszani. Úgyis minden kiderül. Hiába a legszebb divatos szerelés, vagy a szakadt, kilógó, tarka trikó, alig számít valamit. A játék a fontos, s az, aki Te vagy! Megadhatsz egy „out”-ot, vagy lecsalhatsz egy vonalat, magadat emeled fel, vagy csapod be. Veszekedhetsz a nyilvánvalón, magaddal perlekedsz.

Kettő, vagy négy ember egymással szemben, két egyenlő térfélen, egyenlő feltételek mellett. Kettő, vagy négy egyéniség, akik egymást szeretnék legyőzni. Valamelyiknek végül sikerül. Az igazi győzelem azonban néha a másik félé. Az igazi győztes az lesz, aki saját magát is le tudja győzni. Nem csak a szerzett pontok a fontosak, hanem a belső elégtétel is, amit az érez, csak aki már legyőzte valaha a saját kishitűségét, gátlásait, görcseit.

2002 szeptembere, Szolnok. Szokás szerint a teniszkupa napján hét ágról süt a nap, áll a levegő. Délutánra lassan már a tartalék energiák is elpárolognak, a játékosok az ötvenedik gém és a negyedik liter ásványvíz tájékán járnak. Még süt a nap, még meleg és száraz a levegő annyira, hogy ne legyen oxigén és néhány gém után facsarni lehessen a mezeket. Az egyes pályán a döntőbe jutásért játszanak. Ez az utolsó mérkőzés azon a napon. Már csak négy ember küzd, a többiek a lelátón. A küzdők szinte gyűlölik most egy kicsit őket. Halk csevegés, egy-egy döccenő nevetés, vagy a gyöngyöző söröskorsó koccanásának a hangja hallatszik néha. Nekik, pedig még meg kell feszülniük, még egyszer utoljára koncentrálni kell, az energiamorzsákat elő kell kotorni. De honnan?

Az egyik oldalon János és Péter. János szokott formájában. Átázott trikó már a második perctől, győzelmek és vereségek után, de rendületlenül. Nincs elveszett labda. Péter már nem is számolja, hogy hány gémet játszott, szikárabb, szárazabb a saját árnyékánál. Szép mozdulatok, hosszú labdák. Néha túl hosszúak. A túlsó térfélen Laci és Tóni. Tűz és víz, két ellentétes alkat. Laci a nyugalom, a sportszerűség, a tolerancia szobra. Hosszú karjai a hálónál lepókhálózzák a labdákat. Tóni maga a szenvedély. Hatalmas ütések, pontok, out-ok, hálóba ütött labdák. Laci „bocsánat, hogy elütöttem melletted” stílusban, Tóni kezéből néha az ütő is repül. Úgy tűnik, hogy a „vegyes páros”-nak áll a meccs. 7-3 Tóniék javára. Már csak egy gém kell, és ők jutnak a döntőbe. Péter biztonsága eltűnik, erőlteti a hosszú keresztlabdákat, de valami baj van az ütőjével, vagy a labdával, vagy a levegővel, nem jönnek be a máskor oly biztos ütések. Csend van a térfelükön. János csak át akarja ütni a labdákat. Éppen csak át, de a ziccer a hálóba megy. Nem megy. Nem megy! Egy jól felépített világ kezd a feje tetejére állni. Miért is a nagy erőlködés, a fizika törvényein úgysem lehet úrrá lenni. A gravitáció legyőzi a vágyakat. - Hagyjuk, legyünk már túl rajta! A trikóm is csurom víz, a szemüvegem is teljesen párás! Na, még ez a labda is elment, pedig be kellett volna ütni! – Halkan, lemondó sóhaj kíséretében – Péterkém nem megy. - Na talán most, egy utolsó lehetőség, egy feladott labda a hálónál, ez egy biztos pont! Nem, nem igaz, ilyen nincs! Bele a hálóba. Na nem , én ezt nem csinálom, vége… Péterkém vége!

Péternek ezekre a szavakra minden ina, izomkötege, idegszála külön-külön megfeszül, tiltakozik, s amit negyven év sportolásának tapasztalata a sejtjeibe préselt, úgy fogalmazza meg a szavakat: - Jánoskám, a mérkőzésnek a kézfogással van vége!

Hogy ki szervál éppen 3-7-nél, már mindegy. Megtörténik a csoda, 4-7, 5-7. Talán meccslabdájuk is van közben Laciéknak, de ennek szinte nincs jelentősége. Már nekik kellene hinni a csodában, de ebben lemaradtak egy ütemmel. Péter előbb mondta ki a varázsigét, amivel le tudták győzni önmagukat, a kishitűségüket. Innen már simának tűnik: 6-7, 7-7, végül nyernek. Zsinórban nyerik a gémeket, nem is történhet másképpen.

A mérkőzésnek tényleg a kézfogással van vége! És nem csak a teniszpályán.

Naszlady Attila

A tenisz: játék és erőnléti edzés egyúttal.

A tenisz, mint kedvtelésből űzött testmozgás a lehető legősibb típusú emlős tevékenység.

Ugyanis a teniszezés közben a végzett munka a préda és ragadozó emlősök párharcához annyira hasonlít, hogy szinte azonos vele.

1. A lábmunka: küzdés, menekülés illetve üldözés közben a lábizmok éppen a szükséges erőkifejtéssel feszülnek meg, azért hogy ha futniuk kell, akkor, a legnagyobb sebességet érjék el – a teniszezés közben ugyanez történik.

2. A karmunka: akár fut, akár fára mászik, ugrik, netán úszni kényszerül, a mellső végtagjait igencsak használja, méghozzá pontosan kivitelezett mozdulatokkal -- mint teniszezéskor.

3. A mozgás megszervezése csak részben szabadon választott, nagyobbára a másik mozgásától függően kell megtervezni és végrehajtani -- mint a teniszben.

4. A figyelem elsősorban az ellenfélre, helyezkedésére, irányul, méghozzá a lehető legnagyobb összeszedettséggel -- hasonlóan a teniszhez.

5. Az érzékszervek igénybevétele is rendkívüli, mert a látásnak a prédáról le sem szabad venni a szemet -- ezt kell betartani teniszezés közben is, melyet, a labdát nézzed ne a helyét edzői ordítás, tanácsol.

6. A tengéleti (vegetatív) tónus eltolódik a szimpatikus túlsúly felé, s a tömegével képződő pressor aminok a felfokozott izomműködés anyagcseréjében bomlanak le – ugyanezért véd a teniszezés is a stresszor anyagok károsító hatásától.

7. A központi idegrendszer jelentősen felfokozott izgalmi állapotban van, minthogy a küzdelem életre-halálra megy – ebben is hasonlít a teniszezés, amit főleg a következő jelmondat összegez igen találóan: nem a győzelem fontos, hanem a vérvétel.

Referenciák:

Championship of International Tennis
Tournament for Doctors
1985 in double; placed 3-rd
1986 in double; placed 1-st
1987 in double; placed 1-st
1988 in single; placed 1-st
1988 in double; placed 1-st
1993 in single; placed 3-rd
1993 in double; placed 3-rd
1998 in single; placed 1-st
1998 in double; placed 1-st
2000 in double; placed 3-rd

Solymosi Péter

Egy kép láttán

Strausz János nagyon él a digitális technika nyújtotta lehetőségekkel.

Átlapozva a tervezett fényképgyűjteményt, találtam egy általa készített, szokatlanul jól sikerült fotót, az eddigi egyetlen debreceni kupáról. A kép az esti fogadáson készült. Csekeő Attilát és Kovács Andrást ábrázolja. Bandi magyaráz, mint mindig, Attila maga elé néz és hallgat, mint soha. Lehet, hogy épp most fejezte be a szokásos 40 perces köszöntőjét, vagy Bandi lehengerlő és szóhoz sem jut mellette, Ritka pillanat, jól elkaptad János!

A képet tovább elemezve, látható még azon számos nyitott sörösüveg, néhány italos pohár, és a két igazán jól öltözött főszereplő.

Egész nap játszottak, feltúrták a salakot egy-egy labda után loholva, de az esti fogadás számukra is ünnepi esemény.

Sokáig legyünk még így együtt, békében, barátságban, a teniszpályán és azon kívül is.

Mese 1. – Atya, aki mindent megérdemel

1990. őszén utoljára vehettem részt a Korányi színeiben a Teniszkupa szervezésében. Úgy tűnt, minden sínen van már, amikor kaptam egy telefont Atyától (Spák József, Gyuláról), miszerint nem tud jönni, mert állandó csapattársa sérült. Atya világ, mi lesz most, hiszen Atya nélkül nincs TT. Ő eddig mindig ott volt, küzdött, vígasztalt, a meccsek szünetében pedig harsány módján építette a csapatszellemet.

A szervezőnek ilyenkor kötelességei vannak. Atya eddigi partnere, Horváth Laci balkezes. Csak balkezes lehet az alkalmi társ. A szóba jöhető, még nem elkötelezett tüdőgyógyászok között pedig nem volt ilyen. Nosza, ment is a telefon akkori csapatkapitányom, Lisztmajer Henrik felé: Liszikém segíts, igaz nem vagy tüdőgyógyász, de ott kell lenned, hiszen balkezes vagy. Ő pedig jött, és miután a mezőnytől a sorsolás előtt játékengedélyt kapott, a két

ízig-vérig teniszjátékos feledhetetlen hangerővel versenyezve dobogóra állhatott.

A Tüdőgyógyász Teniszkupák történetében erre a „szabálytalan” ötletemre vagyok a legbüszkébb.

Azóta időnként találkozom mindkettejükkel. De ilyenkor soha nem felejtik el azonnal megkérdezni, hogy van a másik, miközben átszellemülten mesélik el újra és újra az akkori, kényszerhelyzetből született örömteniszüket.

Mese 2. – 40:0

1991. tavaszán Gyula szervezett. Atya pedig örömmel hívta meg fél éve a teniszpályán lett örök társát, a balkezes Liszit. Ő megint jött, de női partnerrel, mert Atya eredeti párjával indult.

A verseny a szokásos pazar napsütésben zajlott. A szombat esti fogadáson, a vacsora végén Liszi kért szót. Megköszönte a meghívást, a játéklehetőséget, egy tortát vett elő és szólította Heiler Zolit, aki épp aznap volt 40 éves. A tortát, amelyet Liszi a legnagyobb titokban készíttetett Gyulán, csak ennyi áll: 40:0.

És honnét tudott a születésnapról? Liszi annak a teniszcsapatnak volt a kapitánya, amelyben Heiler Csucsu is játszott. Egy jó kapitány pedig mindent tud. Ez se semmi!

Strausz János

Személyes utóhang

Nekem a tenisz sokáig csak olyan „féloldalas” sportot jelentett. Nem szerettem. A látványos mérkőzéseket, a nagy meccseket persze televízióban, sajtóban követtem. A síeléssel ugyanígy voltam, sohasem próbáltam és nem is akartam.

1995-ban Kovács Gáborral együtt voltam Ausztriában, megbeszéltük, hogy elhozza a fia felszerelését és kipróbálom a lesiklást. Rövid (kb. 2,3 perces) elméleti képzés után jöhettem le a gleccseren. Leértem … Azóta gyakorlom ezt a sportot. Hihetetlen helyekre lehet eljutni sítalpakkal (sítalpakon). Még egyszer sem kellett a pálya tetején töltenem az éjszakát.

Egy évvel később ugyanő elhívott a Tüdőgyógyász Teniszkupára. Kora gyermekkoromban volt a kezemben ütő, azóta pálya közelében sem voltam (sokat asztaliteniszeztem). Persze mindenki jól megvert, de ez nem volt lényeges (akkor!). Olyan embereket, hangulatot találtam, amely azonnal megfogott. Persze folyt a versengés (a vigaszágon is), de barátok, régi ismerősök, kollegák küzdöttek egymással jókedvűen, egymást biztatva, ugratva. A játékosok tudtak egymásról, hozzátartozókról, gyerekekről, unokákról, munkáról, örömről, bánatról. Megint egy általam korábban nem gyakorolt sport révén kaptam valami olyan élményt, amelyből kimaradni több mint hiba lett volna.

Egy évben kétszer (tavasszal, ősszel) valahol az országban összejövünk egy hétvégén, és játszunk végkimerülésig. A győztesek, a „nagy jelenetek” megmaradnak, az apró részletekre, az „egyéni” pillanatokra csak kevesen emlékeznek.

Ezért merült fel, hogy összeállítsunk egy csokornyi történetet-anekdotát-fényképet. A kiadvány Magunknak készült és Magunkról szól, az emlékek is Sajátjaink.

Szerkesztési elvek nem voltak. Amilyen írást, képet küldtetek, azok változtatás nélkül szerepelnek. Mindenki magára ismerhet, ilyenek vagyunk.

A bővített, második kiadás megjelentetését 2013-ban, a tavaszi fordulóra tervezzük.

Kérem, abban is segítsetek.

1984 TAVASZ