A pszichiátria biológiai társtudományokkal határos mezsgyéin két terület felé is folytonossági hiány mutatkozik. Egyik a „transzlációs gap”, az a jelenség, hogy a nagyon jelentős eredményeket felmutató alapkutatások nem jelennek meg, nem bírnak relevanciával a klinikumban. A másik, talán fokozódó elszakadás az orvostudomány fő sodrától ott érezhető, ahol a szubjektív és intuitív szakmai „művészetet” felváltja a technokrata szemlélet. Furcsa helyzetre mutat rá, hogy míg a kísérletes idegtudományokban forradalmat jelentő optogenetika felfedezése egy pszichiáter laborjában történt,1 addig az elmúlt évtized egyik leginkább klinikai pszichiátriai relevanciával bíró felfedezése – az NMDAR antitestes encephalitis leírása – neurológusoktól érkezett.2 A betegség végig a pszichiáterek szeme előtt volt (az esetek 90%-a pszichózis formájában jelenik meg), természetének felismeréshez minden vizsgálati eszköz évtizedek óta adott, mégis hiányzott az a szemlélet, ami a felfedezéshez vezetett volna. Sokan hangoztatták már: diagnosztikai megközelítésünk az a fa, amelytől nem látunk betegségeink erdejében. Más gyakorlatot követünk, mint az orvostudományi ágak többsége, a rendszerünk újragondolására pedig szükség van: retrospektív vizsgálatok erősítik meg ugyanis, hogy mérőeszközeink olykor nem elég jó felbontásúak ahhoz, hogy biológiailag releváns csoportokat (pl. autoimmun pszichózisok) felismerjünk velük és valódi segítséget nyújtsunk.3 Diagnosztikus megközelítésünk alkonyát azonban még inkább jelzi, hogy a pszichotikus spektrumban a precíziós medicina csupán biológiai markerek felhasználásával a betegeink számára valóban fontos paraméterekkel (pl. szociális funkciók) jobban korreláló biotípusokat ad, mint a DSM.4
Az élő szakmai kapcsolatok tekintetében a pszichiátria erősödött az egyre bővülő mentális társtudományokkal kialakított viszonyban, azonban egyre kevesebb munkakapcsolat fűzi a többi orvosi területhez, és így az orvostudományok hálózatának szélére sodródott. Ez hazánkban már a szakma infrastrukturális környezetében is megmutatkozik, legyen szó az osztályok helyéről vagy technológiai beruházásról. Ettől feltehetően nem elválasztható, hogy a nemzetközi adatok szerint a pszichiátriai betegek mortalitási mutatói jelentősen elmaradnak az átlagnépességtől, Magyarországon pedig az utóbbi években kifejezetten romló mortalitási adatokról érkezett jelentés.5 Ennek a folyamatnak a megállításában a pszichiáterek szemléletének döntő szerepe van.
De erősíthető-e a biomedikális szemlélet úgy, hogy az ne járjon a holisztikus megközelítés hanyatlásával? Friss publikációk szerint a pszichiáterek identitásában dominál a biológiai szemlélet.6 Kizárólagossá természetesen soha nem válhat, hiszen a pszichiáter nem lenne képes felismerni és megfelelően kezelni a betegséget, ha a viselkedést attól a pszichoszociális környezettől izolálva vizsgálná, amelybe az beágyazódik. Főleg most nehéz ez, amikor a szakmát új szerepdefinícióra készteti a társadalom ébredő igénye a mentálhigiénére, az a folyamat, hogy a pszichés téren zajló konfliktusokat egyre többen az egészségkoncepció részeként kezelik. Ezen
tásokra tartozna, de a feladat a hálózat , szakember- és kapacitáshiány miatt jelentős mértékben a pszichiátriai gondozókra tevődik, a korábban gondozásban megoldható feladatok pedig csúsznak az osztályok felé. Az alapellátás korfájára tekintve sajnos a közeljövőben sem várható a terheink könnyülése. Fel kell vetni annak a lehetőségét, hogy minden feladat magas szintű művelése a készségek olyan gazdag tárházát követeli meg, amellyel nem bírhat egyenlően minden szakember. A pszichiátria szakmai igénye túlmutat már az elmeorvos/lélekgyógyász dichotómián. Népegészségügyi szakember, szociális intervenciós team koordinátora, a lítium-toxicitás EKG-képét rögvest felismerő és a projektív identifikációt ujja köré csavaró terapeuta pedig ritkán testesül meg egyetlen kollégában. Ez az oka annak, hogy a pszichiátria sem kerülheti el a szubspecializáció folyamatát és lesz/lehet olyan ága, amely döntően biomedikális eszközökkel dolgozik majd.
Ha a folyamatok irányítói szeretnénk lenni, akkor nagyon fontos, hogy szakmai kapcsolatokat mélyítsünk el a többi diszciplínával. Pár kínálkozó lehetőség máris adódik: a pszichotikus betegségek esetén a közeljövőben is várható, hogy még több biológiailag megfogható alcsoport válik majd le a szkizofrénia diagnózisról. Kérdés, hogy pl. kezelik-e majd a pszichiáterek immunmoduláns szerekkel az autoimmun pszichózisokat? Tekintettel arra, hogy most még kisebb esetszámú, de jól körülhatárolható csoportról van szó, potenciális lehetőség van a laboratóriumi intézetekkel és a neurológiával szorosabbra fűzni a munkakapcsolatot. Egyes neurodegeneratív betegségek (pl. Lewy-testes demencia) korai diagnosztikájában szintén lehet helyi gyakorlatokat meghonosítani a radiológiával és neurológiával. A farmakogenetikai szűrések a tesztcsomagok árának rohamos csökkenésével hamarosan elérik a költséghatékonyság azon szintjét, hogy a szakmának érdemes legyen lobbiznia érte. Mindemellett a hazai szakmai vezetés előtt álló kihívás, hogy a döntéshozók felé a pszichiátria tekintetében olyan működési feltételeket jelöljön meg, összhangban Moravcsik 100 évvel ezelőtti és a nemzetközi szervezetek aktuális útmutatásával,7 amelyek lehetővé teszik a szakma kapcsolódását a biomedikális környezethez.
Álmos Péter
Irodalom
1 Boyden ES, Zhang F, Bamberg E, et al.: Millisecond-timescale, genetically targeted optical control of neural activity. Nat Neurosci 2005; 8(9): 1263-1268.
2 Dalmau J, Tüzün E, Wu HY, et al.: Paraneoplastic anti-N-methyl-D-aspartate receptor encephalitis associated with ovarian teratoma. Ann Neurol 2007; 61(1): 25-36.
3 Bergink V, Armangue T, Titulaer MJ, et al.: Autoimmune Encephalitis in Postpartum Psychosis. Am J Psychiatry 2015; 172(9): 901-908.
4 Clementz BA, Sweeney JA, Hamm JP, et al.: Identification of Distinct Psychosis Biotypes Using Brain-Based Biomarkers. Am J Psychiatry 2016; 173(4): 373-384.
5 https://mertek.aeek.hu/web/mertek-magyar-egeszsegugyi-rendszer-teljesitmenyertekelese/ jelentes-2013-15
6 Incze A, Kéri Sz, Szekeres Gy: A magyar pszichiáter identitása. Orvosi Hetilap 2018; 159(2): 58-63.
7 WHO: An assessment of the Hungarian mental health care, 2014.
