Figyelem!
A megtekinteni kívánt tartalom inaktív.
Dr. Osváth Péter alelnök összefoglalója[2013.11.12.] - MPT Web-szerkesztőség - Hírkategória: Aktuális Mario Maj: Együttműködés a pszichiátriai kezeléssel és a közvélemény képe a pszichiátriáról
World Psychiatry 2013, October, 12,3:185-186.
Adherence to psychiatric treatments and the public image of psychiatry
A családban kialakuló pszichiátriai betegség és az alkalmazott kezelés számos különböző reakciót válthat ki a páciensekből és a hozzátartozókból. Ezek között nagyon gyakori, hogy az Interneten fellelhető információkból próbálnak tájékozódni. Ez pedig sok esetben sokkolja őket, hívja fel a figyelmet Mario Maj, a World Psychiatry 2013. októberében megjelent számának szerkesztőségi bevezetőjében.
Komolynak látszó weboldalak sorát találjuk ugyanis, melyek a pszichiátriai diagnózisok validitását kérdőjelezik meg, arra utalva, hogy ezeket – eltérően más orvosi diszciplináktól – semmiféle biológiailag megalapozott vizsgálat nem igazolja. Olvashatunk továbbá a pszichiátria áltudományosságáról, a pszichotrop szerek agyi toxicitásáról, és arról is, hogy ezek nemcsak hogy nem gyógyítják meg a mentális zavarokat, de káros hatással vannak az agyra és a betegségek kronicizálódását okozzák. Így éppen egyre gyakoribb alkalmazásuk eredményezi a mentális betegségek robbanásszerű terjedését.
Persze ez nem meglepő, állapítja meg a szerző, hiszen az Interneten töménytelen ostobaság olvasható, miért éppen a pszichiátriai lenne a kivétel, ami amúgy is állandó támadásoknak van kitéve. Mario Maj harminc éves pályafutásának tapasztalatai alapján úgy érzi, hogy eddig még nem tapasztalt ilyen intenzív kampányt a pszichiátriai kórismék érvényessége és a terápiás lehetőségek, különösen a gyógyszeres kezelések ellen. Sajnálattal jegyzi meg, sohasem érezte azt, hogy szakmánk ennyire erőtlenül és ellentmondásosan reagál ezekre a támadásokra. A pszichiátria jeles képviselői pedig sokkal inkább egymással vitatkoznak, megerősítve ezzel a pszichiátriáról kialakult rendkívül kedvezőtlen képet. Biztosak lehetünk abban, hogy ez pácienseink és hozzátartozóik számára is közismert, ez pedig hátrányosan befolyásolhatja a kezeléssel való együttműködésüket.
A szerző több megoldási javaslatot is vázol a kedvezőtlen folyamatok orvoslására. Ezek között elsőként hangsúlyozza, hogy a laboratóriumi vizsgálatok hiánya nem érvényteleníti a pszichiátriai kórisméket, hiszen sok testi betegség diagnózisa sem biológiai teszteken alapul (mint például a migrén, vagy a sclerosis multiplex). Ráadásul a legtöbb esetben a laborvizsgálatok eredménye önmagában nem tekinthető patognosztikus markernek, pusztán segítséget jelenthet a diagnózis pontosításában, hiszen adekvát értékelése csak a klinikai összbenyomás alapján történhet. Sokszor pedig (mint pl. a vérnyomás értékek, vagy a vércukorszint esetében is) teljesen önkényes, hogy hol is húzzuk meg a normál értékek felső határát, hiszen csak a kimenetel határozza meg, hogy egy adott érték kórosnak tekinthető-e vagy sem. Összességében megállapítható, hogy a laboratóriumi vizsgálatok nem biztosítanak kórismét, így teljesen megalapozatlan az a vád, hogy a biológiai vizsgálatok hiánya megkérdőjelezi a pszichiátriai diagnózisok validitását.
A szerző szerint a második fontos kérdés, a normalitás és a mentális zavarok határának megállapítása, hiszen az egészséges és a biztosan kóros állapot elkülönítése bizonyos szomatikus betegségek (mint pl. a hipertónia, vagy a cukorbetegség) esetében sem könnyű. Napjainkban azonban már széleskörű konszenzus van a pszichiáterek között a legfontosabb pszichiátriai betegségek prototípusát illetően, és ezek képezik az alapját a modern diagnosztikus rendszerek (mint pl. a BNO-10) precíz betegségleírásainak. Ez egy olyan klinikai realitás, melynek alapján a páciensek és a hozzátartozóik joggal bízhatnak abban, hogy a gyakorlott klinikusok képesek felismerni és adekvátan kezelni a mindennapi gyakorlatban előforduló eseteket.
Maj szerint a harmadik fontos tévhit, hogy a pszichiátriai szerek kevésbé hatékonyak, mint amiket a szomatikus medicinában használnak. Ennek cáfolatára idézi azokat a szakirodalmi adatokat, melyek szerint a szkizofrénia akut kezelésében használt antipszichotikumok hasonlóan hatékonyak, mint a vérnyomáscsökkentők a hipertónia, vagy a kortikoszteroidok az asztma kezelésében. Sőt, a hosszútávú antipszichotikus kezelés relapszusprevenciós hatékonysága szkizofréniában akár hatszorosa is lehet annak, mint amit hipertóniás betegek körében az angiotenzinkonvertáz enzim (ACE) gátló szerek alkalmazása során észleltek a súlyos kardiovaszkuláris események megelőzésében. A pszichiátria szerekkel kapcsolatos egyéb ellenérvek (a randomizált vizsgálatok és a klinikai gyakorlat közötti eltérések, illetve a vizsgálatot végzők érdekkonfliktusainak torzító hatása, súlyos mellékhatások jelentkezése) szintén nem különböznek a medicina más területein alkalmazott gyógyszerek esetében. Természetesen azt is nagyon fontos hangsúlyoznunk – emeli ki a szerkesztő – hogy az antipszichotikumokat megbízható terápiás kapcsolat keretében, jól megalapozott pszichoszociális intervenciókkal együtt kell alkalmaznunk.
Mai véleménye szerint ezek azok az alapvető tények, amikben a legtöbb pszichiáter egyet tud érteni, így ezeket a mindennapi gyakorlat során pácienseinkkel és hozzátartozóikkal, tanítványainkkal, vagy akár az újságírókkal való kapcsolatunk során képviselnünk kell, függetlenül saját elméleti beállítódásunktól, klinikai tapasztalatainktól, vagy kutatási érdeklődésünktől. A szerkesztőségi közlemény hangsúlyozza, hogy mindig hivatásunk közös gyökereit kell szem előtt tartanunk– még akkor is, ha eltérő ágait képviseljük – különben csak magunkat okolhatjuk, ha a pszichiátriai kezeléssel való együttműködés problémái egyre markánsabbá és gyakoribbá válnak.
(A szakmán belüli együttműködés és a hatékonyabb érdekképviselet fontosságára hazai szerzők is felhívják a figyelmet, elég talán, ha Rajna Professzor és a recenzens - a Psychiatria Hungarica-ban /2013/2. és 3.szám/ megjelent - írásaira utalunk).
Dr. Osváth Péter
