Figyelem!
A megtekinteni kívánt tartalom inaktív.
KÖNYVAJÁNLÓ - A Lucifer-hatás Philip Zimbardo: A Lucifer-hatás (Ab Ovo, 2012, ford. Varga Katalin)
Zimbardo, az 1971-es stanfordi börtönkísérletéről elhíresült szociálpszichológus rendkívül fontos, összegző könyvet írt azokról az emberi természetet alkalmasint mélyen és drámaian befolyásoló szituatív hatásokról, amelyeknek a józan ész, a hétköznapi erkölcsi tudat vagy az emberi személyiséget valamiféle konstansként felfogó lélektan általában nem tulajdonít óriási jelentőséget.
Rossz helyzetben jó emberek gonosszá válhatnak, figyelmeztet a szerző, és a tételt rengeteg, ma már etikailag kivitelezhetetlen kísérlettel, szolidabb szociálpszichológiai kutatással és valós emberi történettel támasztja alá. Két vonulatot bont ki nagyobb részletességgel: a saját stanfordi kísérletét és az Abu Ghraibban történteket – az utóbbi ügy bírósági tárgyalásának folyamatában szakértőként vett részt. A dokumentarista igényű részletgazdagság helyenként küzdelmessé teszi az olvasást, mégis így bomlik ki leghatásosabban az összkép. Hogy a csoportnyomás, a tekintélynek való engedelmesség, a pillanat kiszökése a múlt és jelen emberi elkötelezettségeinek összefüggésrendszeréből, a felelősség megoszlása és más fontos tényezők akár szadistát is faraghatnak belőlünk, akik egyébként átlagos jó embernek ismerjük önmagunkat. A játék tehát nem babra megy, a többségünk nehezen vonná ki magát egy rossz helyzet mételyező hatása alól. Elég, ha csak a közismert Milgram kísérlet baljós számait vesszük alapul: a résztvevő egyetemisták 65 százaléka adott le némi vívódás után letális dózisú feszültséget a láthatatlan másik alanyra, egy olyan helyzetben, amelyről úgy tudták, arról szól, hogy a memória fejleszthető-e büntetés által.
A szöveg olvastán eléggé dermesztő kép alakulhat ki bennünk az emberi természetről, tehát egyfelől csupa rossz hírt kapunk, és egyre elkeseredettebben vehetjük tudomásul a saját kétarcúságunkat: hogy a jó és a rossz a lélekben sokkal átjárhatóbb, mint hinni szeretnénk. Persze azt is gondolhatjuk, hogy bezzeg, akik a kísérletekben szerepelnek, nem olyan tisztességes, tartásos, erkölcsös emberek, mint mi vagyunk, vagy amilyenek lennénk, ha ránk kerülne a sor –, és a művet akár a sarokba is vághatjuk bosszúsan vagy éppen fölénnyel. Vagy úgy is vélekedhetünk, hogy egyes tudjukkik tudományos köntösbe bújtatott alantasságokkal zavarják meg az univerzális erkölcsi világrendet, vagyis hogy az imperialista posztkommunisták bevetik a régi trükköket. A valósággal szembeni ellenállásnak ezer arca van. De ha valaki figyelmes, és megengedi magának, hogy a saját helyzeteit és azokban a szerepét, működésmódját, vagy a (nyilvánvalóan felülmúlhatatlan) csoportjaihoz fűződő viszonyát elemezze, akkor felbecsülhetetlen önismereti lehetőséghez jut. A jó hírek a végére maradnak. Egyrészt konstruálhatunk egymás számára olyan szituációkat, amelyekben a résztvevők legjobb tulajdonságai nyilvánulhatnak meg. Ez egy gyógyítással foglalkozó személynek persze nem nagy újdonság, de a személyes gyógyításban elmerülő ember sem feltétlenül gondolkodik optimistán a tágabb társas helyzetek befolyásolhatóságáról – noha nem tenné rosszul. Másrészt Zimbardo konkrét javaslatokat tesz arra nézve, hogyan tudjuk csökkenteni a helyzet nyomását, hogy aztán később ne legyen szégyellnivalónk, és hogy olyan emberi horizonton maradhassunk, ahol a dehumanizáció, a deindividuáció, a folyamatosságból kiragadott örök pillanat mágiája, a felelősség alól való kibújás, a csoportnak az emberségünk egy részének kiiktatásával történő megfelelés elkerülhető legyen.
Bánki György
