Figyelem!
A megtekinteni kívánt tartalom inaktív.
A pszichoterápia mellékhatásai[2013.01.29.] - MPT Web-szerkesztőség - Hírkategória: Tudomány – egy ízig-vérig biológiai pszichiáter, Dr Wolfgang Fleischhacker szemével
Nemrégiben (2012.nov.27) az innsbrucki Orvosegyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Tanszékének pszichiáter munkatársa, a Medscape internetes portálon megjelent érdekes video-üzenetben vetette fel, vajon tudományos berkekben miért is nem vizsgálják olyan intenzitással a pszichoterápiák okozta nemkívánatos hatásokat, mint teszik azt a gyógyszerek mellékhatásai esetében.
Érvelése alapjául a szkizofrénia kezelési protokolljait vette, melyek mindegyikében megtalálható a pszichoterápiás beavatkozások, különösen a kognitív-viselkedésterápiák valamelyikének ajánlása.
Míg a farmakoterápiák bevezetéséhez elengedhetetlen feltétel randomizált, kontrollált vizsgálatokban bizonyítani a hatásosság mellett a biztonságosságot is, addig a pszichoterápiás eljárások használata nincs ilyen szigorú vizsgálati feltételekhez kötve. Pedig a pszichoterápiák alkalmazása közben is tapasztalhatunk nem kívánt jelenségeket (mellékhatás?), jelentős állapotrosszabbodásokat – érvel Dr Fleischhaker.
A Journal of Nervous and Mental Disease 2012. júliusi számában Stefan Klingberg és kollégáinak tollából megjelent cikket idézi fel, melyben a szerzők negatív tünetű szkizofréniában szenvedők kognitív-viselkedésterápiájának és kognitív helyreállító (cognitive remediation) kezelésének hatékonyságát és biztonságosságát hasonlították össze.
A biztonságossági vizsgálatokban a szuicidalitást, a tünet-felerősödést és a tünet-váltást mérték PANS, SANS, CDSS és GAF skálák segítségével 9 hónapon keresztül 198 páciens esetében. Az eredmények szerint befejezett öngyilkosság egyáltalán nem fordult elő. Szuicid kísérlet vagy késztetés is csak igen alacsony számban, egyenlő arányban mindkét csoportban. Viszont viszonylag nagy számban (23/15) találtak tünet-súlyosbodást és állapotromlást, ugyancsak egyenlő arányban eloszolva a két vizsgálati csoportban. A deteriorizációt tarthatják a betegséglefolyás természetes velejárójának is, de a szerző felhívja a figyelmet, hogy ha mindez a hosszútávú pszichoterápia mellett jön létre, felvethető, hogy mellékhatásról van szó. Fleischhacker üdvözli a cikket, mely szerinte eleddig nem kellően vizsgált, komoly problémára, a pszichoterápiák biztonságosságának és esetleges káros mellékhatásainak jelenségére világít rá.
A cikk felvetése jogos, hiszen megtanulhattuk a gyógyszeres terápiák gyakorlata során, hogy amely kezelésnek hatása van, annak lehetnek nem várt hatásai, közöttük ártalmasak is. Miért lenne a pszichoterápia kivétel?
Ami azonban problémás ebben a kérdéskörben, az annak kérdése, mindez hogyan vizsgálható. A kognitív-viselkedéscentrikus pszichoterápiák (CBTs) esetében még hagyján, hiszen ezek a leginkább operacionalizálható beavatkozások a pszichoterápiák világában. Módszerükben, szellemükben ezek állnak legközelebb a medicinális eljárásokhoz, megközelítésekhez.
Kórisme alapján indikálhatók, jól körülírható szabályok szerint végezhetők és az eredményeik világosan megfogalmazhatók, sőt lemérhetők.
A legtöbb nem-CBT pszichoterápia azonban lényegesen nehezebben indikálható diagnózisok szerint. A dinamikus pszichoterápiák esetében pl. a személyiség bizonyos kapacitásainak és toleranciáinak nagyobb a javallati jelentősége, mint a kórismének. Összehasonlító vizsgálatok tervezése is meglehetősen nehézkes volna, hiszen első interjú nélkül random módon besorolni embereket valamely vizsgálatba szakmai és etikai aggályokat vet fel. Ha pedig első interjú történt, máris kialakul valamilyen kapcsolat a pácienssel, aminek hatása lehet a vizsgálati procedúrára és kivihetetlenné válik a kettős vak vizsgálat lehetősége is. Nagyszámú tanulmány taglalja, hogy a pszichoterápiákban specifikus és nem-specifikus hatótényezők együttesen hozzák létre a változást és ezek szerepe nem igazán mérhető külön-külön. Ebből következően egy jelenségről (mellékhatásról) nem lehet objektíven és egyértelműen eldönteni, hogy melyik tényező milyen hatásának a következménye.
Tehát Fleischhacker dr példájánál maradva egy szkizofrénia negatív tünetes formájával élő páciens családterápiája során bekövetkező visszaesésért, tünet-súlyosbodásért egyaránt felelős lehet a pszichoterápiás intervenció, a pszichoterapeuta nem tudatos viszonyulásai, a családtagok reagálása a páciens változására és még sok más tényező, nem kifelejtve a valószínűleg párhuzamosan alkalmazott farmakoterápia különféle hatásait. Nem találkoztam még olyan vizsgálattal, amelyik hatékonyan el tudta volna különíteni az utóbbiakat, illetve amelyik kezelni tudta volna a felvetett kérdéseket. Ennek megfelelően meglehetős szkepszissel tekintek a pszichoterápiák mellékhatásait mérni akaró vizsgálatokra.
Ugyanakkor rendkívül fontosnak tartom, hogy pszichoterapeutaként dolgozva ne kerülje el a figyelmünket, lehetnek a beavatkozásainknak nem várt, nem kívánt hatásai is és törekedjünk ezek minimalizálására.
DanicsZoltan
pszichoterapeuta, pszichiáter
