Ahhoz, hogy az anya felvételt nyerjen a cirkuszba valami egyedülálló cirkuszi számot kell kitalálnia. Így lesz ő „Az acélhajú nő”, akit hajánál fogva lógatnak fel a cirkusz magasában. A családi tradíciót követve egy napon Aglaja lesz az, akinek folytatnia kell a hagyományt. Azt már Chaplin óta tudjuk, hogy a cirkusz lenyűgöző világával nem lehet melléfogni. Szereplői oly időt állók, mintha a
múlt század egyik varázslatából léptek volna elő. Ezt a hangulatot magával ragadóan jelenítik meg számunkra Máthé Tibor operatőr képei, mellyel a néző egy olyan mesevilágba csöppen bele, amit csak a cirkusz csillogása tud körénk
vonni: egyszerre félelmetes és csodálatos, elragadó és taszító is egyben. Itt a nézők újból átélhetik a gyermeki szorongást és a taps által okozott felszabadulás örömét.
Aglaját azonban a taps nem oldozza fel. Görcsös félelemmel mágikus cselekvéseket talál ki azért, hogy védelmet nyújtson anyjának, Sabine-nak, aki minden éjjel a közönség fölé emelkedik. A kislány életét beárnyékolja az anyjára vetülő reflektorfény, és mindennapjaiba alig jut be a nappali világosság. Amikor egy-egy pillanatra a boldogság mégis felcsillantja reménysugarát, rögtön rávetül az anyai árnykép, és a cirkuszi világ tragikuma. Aglaja így mindig visszakényszerül édesanyja sötét paravánja mögé, az egyetlen olyan biztos helyre, mely a cirkuszi vándoréletben megadatott számára. Aglaja az anya magányában kitűnő társ, azonban amikor Sabine-t a csillogás elröpíti a magasba, egyszeriben nincs szüksége senkire sem. Amikor csillaga leáldozóban van, felismeri, hogy lánya sikerének varázsszőnyegére még felszállhat, és így újból reflektorfénybe kerül. Vajon Aglaja meddig tud a kijelölt árnyékszerepben megmaradni? Követnie kell –e az anya által megrendezett sorskönyvet? El tud –e szakadni valaha is a cirkusz visszafojtott lélegzetétől?
A domináns anyaszereppel teljesen eggyé váló Ónodi Eszter és a gyermek-Aglaját alakító Jávor Babett megkapó alakítása megigézi a nézőt, és nemcsak a cirkusz porondjára, hanem az anya-lánya kapcsolat árnyalt világába is betekintést nyerünk. A rendező, Deák Krisztina érzékenységét tovább bizonyítja a gyermekszerelem ábrázolása, ahol az eredendően szorongásba fulladt szavak helyett a gesztusok veszik át a főszerepet, és melyre egy szintén kiváló
gyermekszínész-alakítás (Solténszky Ráhel) teszi fel a pontot.
Egy igényes és rabul ejtő magyar filmet kapott most a közönség, mely esendőségei ellenére is igazi ajándék a haldokló magyar filmgyártásban. A szürke és hideg hétköznapokat aranyporral hinti be, mely cirkuszi műfajához híven kortalan, és ámulatba ejti a nézőt. A gyönyörű képekből összeállított filmelőzetest azonban nem érdemes megnézni,
mert elronthatja a későbbi összhatást!
Az ajánló megjelenik a Lélekemelő 16. számában is. 
