Oláh Szabina: Frida Kahlo öngyógyító festészete c. LAM-ban megjelent cikkét Dr. Németh Attila kommentálta olvasóink számára
A cikk IDE KATTINTVA olvasható. Kommentár - Dr. Németh Attila Örömmel vállaltam Füredi professzor felkérését Oláh Szabina: Frida Kahlo öngyógyító festészete c. LAM-ban megjelent írásáról.
Véleményem szerint Frida Kahlo az egyik legnagyobb szürrealista festőművész a világon, mégis méltó helyét a festészet legnagyobbjai között csak az utóbbi években foglalta el, amelyben jelentős szerepet játszott a róla készült, több Oscar díjjal jutalmazott film (Frida). Ezáltal került a figyelem központjába ez a szomorú sorssal és rendkívüli tehetséggel megáldott/megvert nő. Frida Kahlo a prototípusa annak a művésznek, aki a sorscsapásoknak köszönhetően fordult az alkotóművészet felé. Megkockáztathatjuk kijelenteni, hogy ha nem történnek meg vele azok az „életesemények”, akkor
művészete sem emelkedett volna ilyen magaslatokra. Az irányzat, a stílus csak eszköz, egy kifejezésmód, de a képek tartalma, üzenete mélyen belülről jön, tükrözve a testi és lelki fájdalmakat, a személyiséget egészen a tudattalanig.
Ezt a fonalat gombolyította fel Oláh Szabina jól strukturált tanulmányában. A rövid életrajzi bevezetés után Frida Kahlo életének fordulópontjaira és az ezekkel kapcsolatos műveire koncentrál. Jól választja ki a csomópontokat: az abortuszok, a viharos párkapcsolat és a testi fájdalmak kivetülését a festményekre. A szerző érdeme, hogy nem viszi túlzásba a pszichologizálást, magyarázatai helytállóak, teljes mértékben elfogadhatók.
Nagyon érdekes rész a hajjal kapcsolatos gondolatok, és a művésznő önarcképein a hajábrázolás összefüggése a párkapcsolatának aktuális állapotával.
Egyértelmű, hogy Frida Kahlot a művészete segítette át életének kritikus helyzetein, tehát a sikeres szublimáció, illetve a kompenzálás mintapéldájaként említhető, de mégis hozzá kell tennünk, hogy 47 éves korában bekövetkezett halála minden bizonnyal szuicidium volt. Kreativitása már nem tudta legyőzni a szenvedését.
Mint a nagy művészek többsége, életében ő sem nem tapasztalhatta meg azt a feltétel nélküli elismerést a nemzetközi szintéren, amit az utókor megadott számára. Vajon sejtette-e, hogy mennyivel nagyobb művész, mint az ország-világszerte elismert férje, Diego Rivera volt? A „vajon mi lett volna, ha…?” kérdéseket nem folytatom. Ezt az olvasóra bízom, aki a kitűnő tanulmányból megkapja a kellő muníciót.
