Figyelem!
A megtekinteni kívánt tartalom inaktív.
FILMAJÁNLÓ - Woody Allen: Éjfélkor Párizsban/Minuit à ParisBánki György: Az élet máshol van
Woody Allen új filmjének kezdő képsorai Párizs turisztikai állóképei hajnaltól éjfélig, alatta Sidney Bechet andalító, lassú, kilencszáz-húszas évekbeli szaxofonjátéka szól. Hangolás a helyre és a korra. Párizsban ma 88 mozi működik. Mikor először láttuk a filmet a nyáron, épp a Dantonban ültünk, amely fel is tűnik a bevezetőben.
A pillanatot a helyi közönség jóleső morajjal nyugtázta. Talán ez a momentum és a párizsi létezés élménye is hozzájárult, hogy a valós érdemeinél is fokozottabb figyelemmel kövessük az egyébként inkább kellemes, mint jelentős alkotást. Az itthoni újranézés némileg már áldozata lett a korábbi utazás emlékéből fakadó elvárásnak. És mintha az itthoni közönség figyelme sem lenne túl jó állapotban. Kint a moziteremben nyugalom, a művet és egymás jegyét megtisztelő csönd. Itthon villanó mobiltelefonok, elhúzódó beszélgetések, a fogak közt darált, duplán adózott chips hersegése – mind alkalmasak rá, hogy a vászon és az ott történtek távolabbinak tűnjenek, mint az előző alkalommal. (Egy misét külön megérne, hogyan és mitől rontotta le a magyar mozikultúra egy vizuál-akusztiko-orális ingercsomaggá a film valós szellemi élményét az elmúlt évtizedekben.) Allen finom nyitópoénjai – például, mikor a sznob jóbarát felesége háromszor mondja ki a Sorbonne szót, hogy ugyanannyiszor maradjon bizonytalan a helyes kiejtés felől – a koncentrálni csak erősebb ingerekre képes magyar közönség számára elsikkadnak.
Gil Pender sikeres és vélhetően jól kereső amerikai forgatókönyv-iparos, ugyanakkor reménytelen regényíró, aki amerikai felső-középosztálybeli menyasszonyával és annak - a típust néhol karikatúra-szerűen ábrázoló - családjával Párizsba érkezik vakációzni. Hogy aztán akaratlanul beletévedjen egy vágyai által vezérelt időutazásba, elvesszen Párizsban és annak múltjában. Pender sztorija komplexitásában ugyan nem vetekszik Szerb Antal hasonló hősének belső utazásával, de az aranykorban vagy egy egzotikus helyen való naiv feloldódni vágyása megérintheti a nézőt. Pender továbbá leginkább egy szoft Woody Allen - kései, szolid alteregó, Owen Wilson negyvenes bőrébe kötve. A figurát kevesebb intellektuális, abszurd, önreflexív humor jellemzi, mint a korai, saját maga alakította pseudo-Alleneket, de szívesen sodródunk bele a szájtátott hőssel a letűnt kor, a szerelem és a kreativitás különös atmoszférájába. Woody Allen egyik legnagyobb mókája, ahogyan a múltjárás során a felbukkanó irodalmi, zenei és képzőművészeti zsenik személyiségének tankönyvi esszenciáját a paródiáig feszíti. Egy remek jelenetben például az egyébként általában kissé sótlan Adrien Brody megvillantja humorát, és szinte parádézik Salvador Dalí szerepében.
Szóval, életképesnek tűnik a formula, ahogyan Allen az Utas és holdvilágot keresztezi a Picasso kalandjaival.
A jelen krónikus léthiánya, a dolgok ábrándtalan kézzelfoghatósága és hétköznapisága, a jelenben lenni nem tudás a letűnt aranykor képzetéhez vezet. Valahol vagy valamikor voltak még igazi emberek, igazi sorsok, akkor és ott érdemes volt élni, halni, alkotni és remélni. A kulturális emlékezeten átszűrődő életesség, az elfeledett szürkeség és emberi gyötrelem, az emlékezésre érdemes hajdani dinamizmus bármely történelmi korban csalóka lehetőséget teremt egy sokkal jobb és igazságosabb korszak iránti nosztalgiára. A filmben el is hangzik: aranykor-szindróma. Míg egy jól elengedett európai vagy amerikai polgártársunk számára az Éjfélkor Párizsban egy kedves történet arról, hogy dönthetünk-e a fantáziáink és az álmaink mellett, addig az itthoni nézőt talán érdesebben szembesíti, hogy az ő választásai nem a magas színvonalú polgári vagy a mélységeket nyújtó művészlét közti dimenzióban zajlanak egy varázslatos helyen. Talán ezért több a mobilozás, ezért fogy jobban a chips a moziban, ezért nehezebb közel engedni magunkhoz a mesét. Az, hogy az élet máshol van (mint Kundera regényének címében), kelet-közép-európai napi tapasztalat. A számunkra történelmileg újra és újra égetővé váló kitántorgás egyik alapja.
