A nyolcvanas években, talán utoljára, az orvosi hivatás még a magas presztízsű életutak közé tartozott.
Szociológiai értelemben szinte „kötöttpályásnak” tűnt - nagyon kevesen hagyták el a szakmát, sőt már az egyetemet is -, és a résztvevők nem a külföldi munkavállalás lehetőségének tudatában nevelkedtek.
Még nem jelentek meg az azóta divatjamúltnak számító, a kényelem vágyát viszonylagosan kanalizáló orvos-látogatói állások. A kiugrás tehát szórványos volt, a megkövült viszonyokon való változtatás pedig mind egyéni, mind kollektív értelemben szinte lehetetlennek tűnt. A szakma (bármilyen nívójú) gyakorlása közben érvényesülő kényszerek és visszásságok, a megélhetés sajátos, de természetesként kezelt torzulásai, az illegális, de megtűrt mellékösvények mind-mind részei voltak a helyzetébe belecseperedő orvos szocializációjának. Megtanult egy alsó kategóriás szociohorror leselejtezett, nyomorúságos díszletei között úgy közlekedni, mint aki dicsőségesen végezheti a munkáját. A zsebbe csusszanó pénz kínossága és szükséglete, a szegényes körülmények szégyene és a feudális viszonyok áporodottsága keveredett a kommunikáció sokszor ideges és kompenzatórikus fensőbbségességével. Mert rossz alantasnak érezni magunkat, amikor a jóra törekszünk, és felelősséget vállalni valamiért, ami tulajdonképpen nem is nagyon tetszik. A
körülményekért, a stílusért, a megbecsülés időnként zavarba ejtő kényszerű gesztusaiért. Hogy a lelkiismeret szakadatlanul zavarjeleket ad, a helyzet mindig egy kicsit tisztátalan, a kommunikáció kényes pontokon nem lehet
teljesen őszinte. Amit egy tartós politika, egy egész társadalom és a bajokkal érdekházasságra lépett szakma kényszerített ennek a sajátos játéknak a résztvevőire. Akinek kérdése volt, mondjuk, hogy miért természetes, ami
abszurd, hogy miért visszataszító, ami közben szép is lehetne, feltehette saját magának.
De azok az idők elmúltak. Egy mai rezidens és egy végzős orvostanhallgató még nem foglya automatikusan a rendszernek. A mentalitását még nem járta át a savanyú méreg, ami előbb-utóbb mindenkire hatni kezd, aki elidőz a magyar egészségügy alternatív valóságában. Amely kétszeresen is alternatív. Egyfelől semmiben sem hasonlít (a gyógyítás egy részének még mindig meglepő minőségét leszámítva) az élvonalbeli orvoslás körülményeihez, viszonyaihoz, megbecsültségéhez és partneri szemléletéhez.
Másfelől még itthon is alulmarad, mondjuk egy tisztességesen felépített közérthálózat munkakörülményeivel való összehasonlításban. Asszonynak lenni a pult mögött tán nem olyan magasztos Magyarországon, mint kezdő orvosnak, de semmivel nem tűnik kellemetlenebbnek. A rezidensek, miközben önmagukért harcolnak, és nem akarnak elődeikhez
hasonlóan belemorzsolódni a levesbe, egyben minden kolléga körülményeiért kiállnak. Miközben normális bért várnak, tisztázott viszonyokat szeretnének. Egy jó állapotú egészségügy iszonyú nagy érték lehetne. A szégyen pedig nem
szériatartozék. A rezidensek jelenleg kétezer felmondólevélnél tartanak.
Lásd a témában a nol.hu cikkét >>
