(A témáról ld.:
http://www.es.hu/kerek-barczy_szabolcs;part-_es_kampanyfinanszirozas_magyarorszagon;2011-08-17.html )
Naivitás azt hinni, hogy a párt- és kampányfinanszírozás távoli, az állampolgárt közelről alig érintő téma mondjuk az egészségügy finanszírozási nehézségeihez, rendezetlen, diszharmonikus belső viszonyaihoz, a paraszolvencia kérdéséhez képest. Az állam és alrendszerei ugyanabban a zsákutcában rekedtek. Kerék-Bárczy Szabolcs cikke az egészségügyre és más nagy állami rendszerekre nem tér ki ugyan, de a fenti problémát kulturális kérdésként kezeli. Az én olvasatomban a hálapénz, a kórházak egységes elvek szerinti működtetésének gondjai és a pártbevételek anomáliái egy tőről fakadnak. Ha valaminek a valós költségeit eltakarjuk, akkor krónikus hazudozásra kényszerítjük önmagunkat, a pártjainkat, az egészségügyünket. A keletkező hiányt rejtett, illegális utakon kell pótolni, a látszat hivatalos őrzése közben, felszíni intézkedésekkel demonstrálva, hogy mindez egyre olcsóbb. A mostani logikai szinten minél kevesebbe kerül valami a felszínen, annál drágább és kártékonyabb valójában. Ha a maffiaszerűen működő kasszatöltő rejtekutak jól üzemelnek, a szereplőkben erős ellenkezés támad minden változtatással szemben. A piszkos dolgok áramlását pedig leplezhetetlen csatornaszag uralja, amelyre hiába fújkáljuk a vécéillatosítót. Az álszentség így kialakuló kényszere miatt az igazmondást az igazmondás kultuszával helyettesítők átmenetileg mindig népszerűek lehetnek, amíg róluk is ki nem derül, aminek ki kell.
Az optimistább verzió szerint kulturális és demokratikus deficit adja a jelenség hátterét, ami behozható, ledolgozható. A kevésbé derűlátó olvasatban a zsákutcás magyar fejlődés. Ha úgy tetszik, hibás kollektív kognitív sémák rendszere, amely ismétlődő kisiklásokhoz vezet az állam életének szinte minden területén - vagyis a mi életünkben. Jelen kilátás szerint, hacsak valamit nem teszünk, holtunkiglan. A nem valóságos alapokon nyugvó társadalmi szerződések folyvást újratermelik a rossz közérzetet. Politikai megosztottsághoz, egyes társadalmi rétegek tartós, reménytelen lecsúszásához, a szolidaritás további csökkenéséhez (ld. pl.: Szőllősi Györgyi, MTV Híradó 2011. szeptember 5: „Illegális szemét és hajléktalanok lepik el a főváros környéki erdőket.”), vertikális és horizontális bizalmatlansághoz, a lehetséges gazdasági fejlődés elmaradásához vezetnek.
A jól pozícionált pártok, amelyek a mi megbízásunkból (és lehetőség szerint az ellenőrzésünk alatt), a közjót lennének hivatottak képviselni, „ipari méretekben” nyelnek el közpénzeket. A zsákmány szükséglete, majd – bizonyos személyekben és körökben – a dézsma magánélvezete összekapcsolódik, és az egész közösségen elvégzi a maga morális erózióját. A leváltott kurzus hírhedten korrupt volt, a jelenlegi pedig minden ellenőrzési lehetőségtől meg kíván fosztani bennünket, azoknak az intézményeknek a gyengítésével, ledarálásával, amelyek a kontrollt, szakértelmünk híján, a nevünkben gyakorolhatnák fölöttük. Az alacsony szinten megszabott párt- és kampányfinanszírozás a piszkos pénz, a zsarolás, az érdekcsoportok láthatatlan, számlákkal nem tisztázható befolyása felé tereli a rendszert, akárcsak az egészségügyben a működőképességet aláásó jövedelmi viszonyok és a hálapénz esetében. A politikai osztály a populista deklaráció szintjén a kis politikusi fizetések, az olcsó kampányok dalait zengi. Mi pedig hozzátehetjük, hogy a nyerésre állók taktikailag az olcsó kampány népszerű jelszavaival lehetetlenné tehetik a kevésbé ismert kis riválisok, így az alternatívák felfutását.
A rossz szerződés tehát korrupcióhoz, nyers hazudozáshoz és populizmushoz vezet. Az „ember, ki itt belép”, mondjuk a politika világába, már eleve részese lesz a csalásnak, akárcsak a hálapénz esetében az egészségügyi dolgozó. (
Az ellátás tb-alapú, egy séta ezerbe’ van, de egy borotválás már kettőt ér, és akkor még nem találkoztam az orvossal.) A kétfajta simlisség bizonyos pontokon összeér. Mondjuk (
persze kizárt, hogy az ilyesmi megtörténjen) mikor egy kórházigazgató, akit egy párt kedvezően ítél meg, inkább a használhatatlan sebészeti fonalat rendeli meg a közbeszerzésnél (
lehetetlen), amivel ő is jól jár (
ilyen nincs), és a pártnak is leesik valami (
fikció). Aztán új kurzus jön, ő hátrébb lép, és átengedi az első vonalbeli lenyúlást a győzteseknek. Mindez persze nekünk van sokba (
drága hazám), és a mi bőrünkre megy (
ld. sebészfonal)
. A feloldás egy új társadalmi szerződés lehet. A pártokat (az orvosokat, stb
.) normálisan dotáljuk, ők cserébe a közjó (gyógyítás, stb
.) gazdaságos, magas színvonalú működtetésén fáradoznak, sőt, még kedvük is van hozzá. Az állampolgár pedig vállalja, hogy nem hagyja ellenőrizetlenül a számlákat, ahogy jó esetben egy társasházban se tenné, tehát bedobja magát, és nem lubickol az autokrácia (helyette a dolgokat renddel megoldó) kádárista örömposványában, mert az már egyszer nem jött be neki. Ebből következően, ha valaki ki akarja vívni egy öntudatos magyar állampolgár tiszteletét, biztos nem azzal fogja elérni, hogy reform címen szétálló, kétségbeesett és gyakran romboló ötletelést zúdít a nyakába, vagy ha a másokra kényszerített vívmányainak kicsi, őrzött helyiséget, kicsi ülőkét és asztalt különít el. A tiszteletet követelő erőszakosság, a nívótlan, meggondolatlan improvizációk, a rendszerbe nyúlás kockázatától az önérdek miatti folyamatos visszarettenés, az előítéletekre és megosztásra épülő politizálás együttesen azt eredményezik, hogy a szavazó hol onnan ide, hol meg innen oda menekül, de végig ugyanabban a szorítóban marad, és a történet ugyanazon a logikai szinten megy körbe-körbe. Továbblépés csakis a logikai szint váltásával képzelhető el.
Dr. Bánki György
