Ortopéd-traumatológia közös szakképzés

Szerelemházasság? Névházasság? Érdekházasság?

Hosszú évek óta nagy érdeklődéssel követem az ortopéd-traumatológia hazai közös szakképzés megalkotásának történetét. Szepesi Kálmán Professzor Úrtól már az előkészületektől első kézből értesülhettem, hisz a kezdetektől ő képviselte a UEMS Orthopaedic Section-ben a Magyar Ortopéd Társaságot. A háttér nagyon egyszerű: az Európai Unióban egyszer csak egy tető alatt találták magukat a különbözően szervezett egészségügyek. A másság azonban egy olyan jog, ami rendkívüli mértékben megnehezíti az uniformizálásra felesküdött uniós központi irányítást. A demokratikus intézményrendszer szabályai szerint a többségi akarat döntött: többen jöttek olyan országból, ahol a balesetes beteg a sürgősségi osztály szűrőjén keresztül jut el a definitív ellátást nyújtó szakemberhez, így a mozgásszervi sérülések esetén az ortopéd sebészhez. Ráadásul ez a meghatározó „világ-trend” is, hisz az angol nyelvterületen - élen az USA-val - így szerveződik a baleseti ellátás. Azaz nem is annyira szerveződik, hanem ilyenné alakult. A másik út az osztrák út. Germán precizitással megtervezett és poroszos fegyelemmel kialakított rend szerint fogadják és látják el a sérülteket. Külön szakemberek képződtek, akik az intenzív terápiás szakemberek jelenlétével és a társszakmák háttérben álló készenlétével jól szervezett permanens ügyeleti rendszerben fogadják és látják el a sérülteket. És mivel a mozgásszervek sérülései adják a traumatológia legnagyobb esetszámát, ezek a szakemberek nyilvánvalóan alapvetően erre specializálódtak. De természetes módon mellkassebészeti, hasi sebészeti és idegsebészeti alapismeretek is kellenek a munka elvégzéséhez, így ez is a képzésbe integrálódott. Azt már csak a helyi lehetőségekhez igazított szervezés dönti el, hogy a határterületi feladatokból mennyit kell effektíve a traumatológusnak ellátnia. Más a helyzet az OBSI-ban mint Dobsinán… Magyarország az osztrák utat követte, és ezúttal ez nagyon jó döntés volt. Tegyük szívünkre a kezünket: hol szeretnénk inkább egy nagyobb baleset után az ellátásunkat: Párizsban vagy Londonban az ügyeletes ortopédiai osztályon vagy mondjuk Berlinben, Budapesten vagy Nyíregyházán, a traumatológiai osztályon? Akinek ez kérdés, tegyen egy-két szakmai látogatást! De ott van a történelmi távlatokban identitászavarokkal küzdő elzászi főváros, az Unióba franciaként integrálódott Strasbourg, ahol mégis osztrák mintára szerveződött traumatológiai intézet fogadja a baleseteseket.

1

Márpedig a két szakma szemléletmódja sok tekintetben különbözik. Ennek oka egyszerű: A traumatológus - mint mondjuk - hozott anyagból dolgozik. Megérkezik a sérült a beavatkozás imperativusával. Az ortopéd tevékenységben nagyon ritka a sürgősségi beavatkozás. A páciensnek tünetei vagy panaszai vannak, és óhajait figyelembe véve veszi őt kezelésbe a szakember. Az Arbeitsgemeinschaft für Osteosynthesefragen azonban olyat alkotott a csontsebészet alaptevékenységének számító oszteoszintézis területén, ami az egész világot meghódította. Függetlenül országoktól és iskoláktól, az általuk kifejlesztett alapelvekre és alapimplatátumokra épül a jelenlegi csontegyesítő technikák legnagyobb része mind a traumatológiai, mind az ortopédiai tevékenységben.

A traumatológiát két különböző felfogásban és szervezésben művelő országokban a szakemberképzés is élesen elkülönült. Az osztrák utas országokban külön volt/van traumatológia és ortopédia szakvizsga, míg a másik trendhez tartozó országokban az ortopédiai szakvizsga integráns része a (zömében mozgásszervi) traumatológia.

Ez a kiindulási helyzet. Kétféle traumatológiai ellátás-koncepció, kétféle szakképzési rendszer és egy megszavazott átszervezési irány, a kevésbé jó ellátási szisztéma platformján.

Aztán vagy az idő telt gyorsan, vagy az események gyorsultak fel, de egyszercsak azon vettük észre magunkat, hogy hazánkban is megköttetett az ortopédia és traumatológia házassága és megszületett a gyerek: 2004. január 01-én hivatalosan is megindult az ortopédia-traumatológia (közös) szakképzés. Közös, mivel előzménye nincs, ezért csak a két szakterület szakképzésének vegyítésével lehetett az új úton megindulni. Azonban alighogy felsírt a gyerek, máris számos gyermekbetegség tünetei mutatkoztak nála, sőt utóbb úgy tűnt, hogy számos sebből vérzik is. De lássuk egy kicsit a szülőket is! Miféle szülők ezek, hogy a beteg, csenevész gyermek feje felett cívódnak és hadakoznak, és „hozományaik” arányában akarnak már a gyermeken is osztozni. Most már mindenki láthatja, hogy itt szó sincs szerelemházasságról. Nem is pusztán névházasság ez, hanem kőkemény érdekházasság.

Egy paptól hallottam, hogy minden jó házasság érdekházasság, csak mindkét fél tartsa jól számon a saját érdekeit. Van ebben valami, ha egyeztetett, vagy legalábbis egymással nem ütköző érdekekről van szó. Esetünkben az alapérdek könnyen felvállalható mindkét oldal részéről: ha nem EU konform a szakképzésünk, akkor nem lesznek EU konformok a szakembereink sem. Márpedig nincs jogunk és nem is célunk a röghözkötés. A világ kinyílt, elmenni már nem csak hűtlenségből lehet, vissza lehet jönni bármikor, és a beindult migráció csak hasznára van a szakmának és így az egész társadalomnak.

2

Csakhogy adott esetben egy szövevényes konkurrens érdekrendszerbe bonyolódva találjuk a két szakterület képviselőit. Ráadásul keverednek a magasztos szakmai érdekek a hétköznapi gyarló érdekekkel. Itt már eltértünk az osztrák útról váltó, fejlett országok mutációs problémáitól, megindult a történet a maga sajátos magyar útján, amire a dolgok jelenlegi állása alapján egyáltalán nem lehetünk büszkék.

De lássuk konkrétan a problémákat, nevezzük nevén a gyermeket, vagy az eredeti metafóránál maradva, a gyermekbetegségeket.

Magyarországon az orvosi fizetések gyalázatosan alacsonyak, mintegy 10-20x keresnénk többet ugyanezért, vagy akár kevesebb munkáért az Unió gazdagabb vidékein. A traumatológusok munkaszervezése embert próbáló, és a munka természetéből következően is előbb-utóbb könnyen kiégeti az embert. Alig van nyugdíjas traumatológus, akit erről meg lehetne kérdezni! A traumatológusok korán halnak… És akkor még nem is beszéltünk a rossz munkakörülményekről és az egyes régiókban kifejezetten nehéz beteganyagról.

Az ortopédia ilyen vonatkozásokban sokkal „derűsebb”. Extrém ritka a sürgősségi eset, és az elektív műtétek széles tárházát tervezetten lehet végrehajtani. Ráadásul ezek a legtöbbször „csak” életminőség javító műtétek, melyek indikációinál a szakmaiságnak megfelelő megoldások közül a beteggel teljes egyetértésben választunk.

Így aztán nem csoda, hogy egy traumatológus, amennyire csak engedik a lehetőségei, próbál átnyergelni ezekre a békésebb szakmai vizekre. Lássuk be azt is, ez az érdeklődés azért leginkább a nagyízületi endoprotetikára szorítkozik…

A garasoskodásáról elhíresült OEP itt valahogy nem lát, és nem is látszik a szándék, hogy bárki fel próbálná nyitni a szemét. Miről is van szó? Összekeverjük a fogalmakat. Ki szándékosan, ki figyelmetlenül teszi ezt, de a lényeg, hogy fogalomzavar van.

3

A szakképzés egy tanúsítvány, ami jogosítványt ad a nevében meghatározott tevékenység végzésére. Az ortopédia-traumatológia szakvizsga bizonyítvány feljogosítja annak tulajdonosát, hogy az EU területén ilyen szakképzést (ott egyszerűen ortopédiának hívják) megkívánó munkakörben munkát vállaljon. Magyarországon 2003-ban a Traumatológiai Szakmai Kollégium és az Ortopédiai Szakmai Kollégium 10 évre moratóriumot kötött, miszerint a szakma művelése továbbra is a korábbi keretek között, tehát ortopédiai, illetve traumatológiai osztályokon történjen. A moratórium évei egyre kopnak, és a két szakma egyre erősebben feszül egymásnak. Egyre nagyobb a traumatológiai osztályok ortopédiai tevékenysége, ugyanakkor nagyon szelektív a betegbeválogatás. A szeptikus beteg, a pathológiás törés, a failed back szindróma továbbra sem kelendő. A beteg az OEP és az ex lex autofinanszírozás (finomabban már nem tudok fogalmazni) kettős mércéjével mérettetik meg és tarttatik vissza a traumatológián vagy engedtetik az ortopédiai ellátásba, ha esetlegesen a betegút épp a traumatológiára vezette első körben.

Meggyőződésem, hogy az életben valójában problémák nincsenek, csak események. Ha az események nekünk nem tetszenek, akkor nevezzük őket problémáknak. A legtöbb problémának van megoldása is. Az ortopédia-traumatológia közös szakképzés és a köré szövődött „problémák” sem tűnnek egyáltalán megoldhatatlannak.

Mindenek előtt le szeretném szögezni, hogy a magyar traumatológiai ellátást példásan szervezettnek tartom és részemről eleve az osztrák útra szavaznék. Az Európai Unió nem tiltja, hogy legyenek külön traumatológiai és ortopédiai osztályok! Ráadásul hazánk ortopédiai szakemberekkel és ágyakkal való lefedettsége közel ideálisnak mondható. Ha most ez a beteganyag a traumatológiák ortopédiai tevékenységbe állásával csökken, akkor kisebb esetszámok lesznek egyes helyeken, ami bizonyos esetekben a szakmai rutin hanyatlását jelentheti. De azt is mondhatnám, hogy az amúgy is feszített traumatológiai munkatempó mellett nem is igazán értem a plusz feladatvállalásra irányuló törekvést a traumatológus társadalom részéről.

A nyilvánvaló háttérérdekek nem szakmaiak, hanem emberiek. De tekintsünk egy kicsit bizalommal a jövőbe, hogy belátható időn belül majd nem egy hónapig dolgozunk szerencsésebb helyen munkát vállaló kollégáink egy napi keresetéért. Ennyire napi érdekek alapján nehogy szétverjük a remek magyar traumatológiai ellátó rendszert és ne aprózzuk el az ortopédiai tevékenységet!

Jó helyről is lehet rossz példákat hozni. Még nem volt olyan régen, amikor az amerikai farmerekre és a nyugat-európai kisgazdaságokra hivatkozva szétverték hazánkban a téeszeket és az állami gazdaságokat. Mezőgazdaságunk romokban hever. Lássuk be, az Európai Unió az ortopédia/traumatológia vonatkozásában kevésbé jó döntést hozott. De ne tévesszük szem elől: ez csak a jogosítvány megszerzésének szervezését jelenti! Egy szó utalás nem történt a tevékenységek együttgyakorlásának szükségszerűségéről.

4

Ezek után a szakvizsga és a munkakör fogalmát kell tisztázni. Attól még, hogy valakinek van jogosítványa több mindenre, a munkaköri leírása szabályozza, hogy adott munkahelyen mit végezhet. Ha valakinek pathológia és sebészet szakvizsgája van, attól még a sebészeten nem boncolhat. De a mikrobiológus sebész sem tenyészthet baktériumokat a sebészeten. A szülész-nőgyógyász szakorvos, ha szülőotthonban dolgozik, ott nem végezhet Wertheim műtétet. Hosszan sorolhatnánk még a példákat.

Mindebben az OEP tehetne egyedül rendet. Egyedileg kellene a szerződéskötéskor tisztázni, hogy melyik intézet esetében mit finanszíroz és mit nem. Mert természetesen vannak nagy hagyományú, a két szakmát magas szinten művelő osztályok, ahol ezt a hagyományt nagy hiba lenne megszakítani adminisztratív akadályokkal. Ugyanolyan nagy hiba lenne, mint a körvonalazódó zűrzavart legalizálni.

Abba kellene végre hagyni az olyan jellegű civódásokat, minthogy ki hány tétellel szerepeljen a vizsgaanyagban! Természetesen mindenkinek legyen tétele szakmája minden fontos kérdéséről. Ha ez presztízs értékű, akkor legyen akár azonos számban a kétféle tétel, legfeljebb az egyikből könnyebb lesz felkészülni. Ez teljesen mindegy. Inkább tekintsük át a képzési helyeken biztosított szakmai feladatokat, műtéti lehetőségeket, szüntessük meg a teljesítés nélküli leigazolásokat, húzzuk meg akár máshol a határokat. Természetesen nem lehet az sem, hogy a szakorvosjelöltek előírt műtétigénye valamely betegcsoportnál az éves országos esetszámot elvigye. Nem győzöm hangsúlyozni, a szakvizsga: jogosítvány. A leendő munkahelyen úgyis megmérettetik a fiatal orvos, ott már nem a papírjait nézik, hanem a rátermettségét, a hozzáállását, a szaktudását. Meg kell tanulnia az ott használt protokollokat, rutint kell szereznie az ott végzett műtéti típusokban, össze kell szoknia az ottani műtősnőkkel, meg kell ismernie az osztály műszereit stb., és ha mindezeken túl van, úgyis csak akkor kap megfelelő gyógyítói szabadságot. Life long learning-ről beszélünk, ugyanakkor abban tetszelgünk, hogy egy szakvizsga bizonyítvány birtokában már mindent tudunk? Ugyan már! A szakma ennél sokkal nagyobb alázatot kíván.

Létrehoztuk a közös szakvizsgát, biztosítva ezzel a jövő generáció munkapiaci polivalenciáját. De ne ártsunk a mindannyiunk által úgy szeretett szakmánknak! Lépjünk végre ki a kishitűség szűk cipőjéből! Nem mindig kopíroznunk kell! Lehet, hogy valami épp nálunk Magyarországon jobb, mint máshol!

Csináljuk hát tovább a közös szakképzést, működtessük tisztességesen a házasságot, adjunk bele apait-anyait, de ne verjük szét szakmánk irigylésre méltóan szervezett jelenlegi kereteit.

5

Csernátony Zoltán