Gondolatok a traumatológia jelenéről és jövőjéről

Fröhlich Péter

Az utóbbi hónapokban sokan fejtik ki véleményüket a traumatológiai jövőjével kapcsolatban. Szakmánk, magunk is állandóan változunk, nem szabadna, hogy féljünk. Európai elvárások miatt, az ortopédia és a traumatológia kényszerűen egymás érintésére kényszerült. A két szakág összeolvad, megszűnik, munka és feladat nélkül maradunk, klinikai tanszékek, osztályok szűnnek meg, olvadnak össze? Elhangzott olyan is, hogy öngyilkosságba rohanunk. Hallom, hogy az ortopédek részéről hasonló vélemények hangzanak el.

Két indokom van a megszólalásra. Először, megköszönve a bizalmat megválasztásomért, joga a Traumatológiai Társaság tagjainak megismerni leendő elnökük véleményét. Másodszor, mint egyik aktív résztvevője a közös ortopéd-traumatológiai szakvizsga kidolgozóinak, ismertetve indítékainkat szeretném megrajzolni a lehetséges szakmai jövőképet. Biztos, hogy olyan négy évnek nézünk elébe, amikor az egészségügy reformját nem kerülhetjük el, itthon ki kell alakulnia a közös szakvizsga következtében az ortopédia és traumatológia egymás mellett létező gyakorlatának, jogilag és a gyakorlatban alkalmazkodnunk kell az Európai Unió lehetőségeihez.

Vissza a traumatológiához. A traumatológia fejlődése Magyarországon 1940-re elérte, Ausztriát követve, hogy önálló intézete legyen. A hatvanas évekre minden nagyobb városi kórházban fokozatosan megalakultak a baleseti osztályok. Felépült egy jól szervezett, központilag ellenőrzött, szakmailag vezetett traumatológiai hálózat A társasság alapszabályát Békéscsabán, majd a Miskolcon-Debrecenben modernizáltuk. 1959-től sebészetre ráépített baleseti szakvizsga került bevezetésre, mégis az évek múlva lehetővé vált baleseti sebészeti alap szakvizsga következtében lazult a kapcsolat a sebészettel. Ma több középkorú traumatológus tevékenykedik, akik tüdő, bél, hólyag, ér sérülést önállóan nem tudnak ellátni, egyes idősebb főorvos ténykedése pedig nagyrészt protetizálásból áll. A kézsebészet önállóvá vált, saját társaságot alapított, tagjainak viszonya a "nagy" traumatológiához kétarcú. Úgy tűnik, a fiatalok is elfordulnak a "melós" szakmától?

Az 1990-s évektől ismét változott a környezet, új traumatológiai tanszékek alakultak, kiterjesztett egyetemi jogkörökkel. Érezzük, hogy az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet vezető szerepét a politikusok sem igénylik tovább. Politikusaink amerikai típusú egészségügyet kívánnak létrehozni, továbbá az európai egészségügyi rendszerünkbe nem illő sürgősségi rendszerről álmodnak, mitöbb azt támogatják, melyben a baleseti sebészet részesedését nem igazán fogadják el. Szerintük a feudális felépítésű egészségügy a hibás minden bajért. Viszont nem tudnak választ adni arra, miért kezdődtek a nagy problémák a függetlenített menedzser és jogi végzettségű vezetők megjelenésével? Vállalkozás rendszerű szisztéma kellene!? Helyes, ha ezzel egy időben minden jót is törölnénk? Nem ismerik el, hogy a medicina egy subjektiv tudomány, melyben a gyakorlat kétharmad részben tapasztalatra támaszkodik, és az osztályokon érvényesülő kollektív bölcsesség jelenlegi rendszerünk fő erénye. Az egészségügyet igazi indok nélkül pazarlónak vélik, évről-évre a működésből pénzt vontak ki. Az eredmény, műtőtechnikai lehetőségeink romlottak, anyaghasználási lehetőségeink elmaradnak, finanszírozási és bérfeszültségek rendezésére nincs remény, az orvosi pálya atraktivitása, társadalmi elismertsége csökkent. Úgy gondolom, hogy ezek a tények is hozzájárulnak ahhoz, ha egy szükséges változással szemben pesszimisták vagyunk.

Hol tartunk ma. Nem kell bizonyítanom, hogy a jövőbe tekintve, megnyílt a világ. A munkalehetőségek tekintetében a fiataljaink európai perspektívákban gondolkodnak. A helyi társadalmi megbecsülés fogja eldönteni a jövőben is, hogy saját vagy külföldi vendég orvosok

kezelik majd a lakosságot. Az Európai Unió jogrendszere egyre több területre terjeszti ki kompetenciáit. De az orvostudomány szakágait meghatározva a traumatológiát nem tudják kezelni. (Tudtunk nélkül valakik a traumatológiát a sürgősségi orvostanhoz sorolták.) A traumatológia mint önálló szakág elismerését meghatározó európai parlamenti szavazáshoz a küldöttek, az országok többségének kellene elfogadnia azt a véleményt, hogy a baleseti sebészethez önálló egyetemi tanszékek, önálló osztályok, önálló szakorvosok kellenek. Erre rövid időn belül nem számíthatunk. Az európai országok több mint 90 %-ban a baleseti sérülteket ortopéd szakorvosok látják el, de ezekben az országokban a magyar ortopédiával szemben a szakorvosképzésben a traumatológia nagyobb hangsúlyt kap. Magyarország EU csatlakozásával a feladat tehát úgy fogalmazódik meg, hogy egyrészt a magyar ortopédek képzése az uniós gyakorlatnak megfelelően egészüljön ki traumatológiával, másrészt belátható időn belül biztosítsuk, hogy a magyar traumatológus szakorvosok európai jogi elismertséghez jussanak. Mindezt úgy valósítsuk meg, hogy a két szakma egymás megbecsülésében itthon ne essen csorba és a szakmai színvonal egyik oldalon sem csökkenjen. Megoldható feladat? Vagy lehetett volna más utat is választani, mint a megkezdettet? Például: az ortopédia megnyer egy-két traumatológust, saját klinikáin baleseti osztályokat, adaptált kiképzést indít, megmarad az európai "ortopédia" táborában. A traumatológia pedig ugyanezt teszi másik irányban és traumatologus-ortopéd szakorvosi papírokat gyárt. Traumatológus-ortopéd ill. ortopéd-traumatológus már létezik Európában, ezeket a szakvizsgákat elismerik. Biztos, hogy egyesek "enyém a vár" érzése kevésbé rendült volna meg. Egészen biztos, és erre van külföldi példa, hogy a két szakma belső és egymás közti további eltávolodását előre beprogramoztuk volna. És akkor? Mondják többen. Két traumatológia, két ortopédia jött volna létre, külön műtőkkel, külön társaságokkal. Még mindig nem adtunk volna választ arra, hogyan lehetnek a traumatológusok Európában akkreditált szakorvosok. Mindenképpen tény, hogy a jövőben az ortopédeknek ezen túl traumatológiából és a traumatológusoknak ortopédiából is képezetteknek kell lenniük. A közös szakvizsga és a megmaradó szakosodás kézenfekvő megoldás. Saját meggyőződésem, hogy az általunk választott út az egyszerűbb, rövidebb és biztosabb. Ha valaki valamit alkot, igyekszik megvédeni. Bevallom, én is. De nem csak én, mert a közös szakvizsga tervezetének minden egyes lépését az Előkészítő Bizottság a Szakmai Kollégiumok elé vitte, ott megszavazásra kerültek. Tehát többségi kollégiumi döntés született. A jövőt tekintve bíztató jel: a Traumatológiai Szakmai Kollégiumban legutóbb egy kivételével mindenki a közös szakvizsga megtartása mellett szavazott, azok is, akik előtte mindig ellene voltak. Ne felejtsük el, több lényeges közös írásos megállapodás született: a két szakma egyenrangú, minimum tíz évre ellenállunk minden szervezeti átalakítási kísérletnek, a képzési anyagot megosztva és egyeztetve adjuk le, a rendszert a következő években folyamatosan korrigáljuk, az egy szakvizsgával rendelkezők részére átmeneti szabályozási, vizsgázási lehetőségeket hozunk létre. Jelenleg problémák ott vannak, ahol a két vezető nem érti meg egymást. Valószínűleg ez a jövőben is így lesz.

Hogyan nézne ki az ortopédia és traumatológia a jövőben? A közös megnevezés: ortopédia- traumatológia. (Lehetne fordított sorrend is, ahogy egyesek utólag követelik. Szerintem nem lényeges. Tradicionálisan az ortopédia, a résztvevő szakorvosok aránya szerint a traumatológia állna elől.) Mindig, a még nagyobb szakma, a belgyógyászat lebeg szemem előtt. Nem tudok náluk szakmán belüli villongásokról. Mindenki "belgyógyász" szakvizsgát tesz, mégis később kardiológián, gasztroenterológián, nephrológián, haematológián stb. dolgozik ill. ezekre specializálódik. Az egyetemeken több klinika működik, a sorszám különbözteti meg őket, mindegyiknek más a profilja, ezt nem vitatja el senki. Sőt a megyei kórházakban is különálló osztályok vannak. Ahhoz, hogy a traumatológiát és az ortopédiát az eddigi színvonalon lehessen tartani, oktatni és művelni, feltétlen önálló klinikákra és önálló megyei osztályokra lesz szükség. Ezt támasztja alá minden tapasztalatunk, és ehhez feltétel

nélkül ragaszkodnunk kell! Megmaradnak a külön szakmai társaságok, különálló kongresszusok. Két ekkora szakmát, magas színvonalon csak specializálódva lehet végezni! A specializálódás a szakvizsga után tanfolyamok, tanulmányutak alapján történik, ahogy eddig is volt. De a közös szakvizsga eleve alacsonyabb színvonalat tesz csak lehetővé, mondják. Biztos van ebben valami, ha a megállapítást elfogadjuk és akarjuk is. Ezzel szemben lesz fiataljaink közt ezután is sok jó képességű, akik a vizsgán azonos magas szinten hozzák mindkét szakmát. Biztos, hogy a jövő ortopédiáján dolgozó a mainál többet fog érteni a traumatológiához mint most és ugyanígy a jövő traumatológusa fordítva. Lesz közülünk tapasztaltabb kolléga, aki a szakmavizsga másik oldalához tartozó beavatkozásokat is el fog vállalni, ahogyan ez most is van, de akkor már jogszerűen. A traumatológiáknak egyenesen gazdasági kérdés, hogy valamennyi tervezett nappali műtét is legyen a műtéti programjukban. Gondolom, az ortopédia ellátási szintje is javul azzal, ha a városi kórházak ortopéd- traumatológiai osztályán meghatározott feladatokat ortopédiából is képzett szakorvosokra lehet bízni. És a közös szakvizsgával mindenki a kényelmesebb ortopédiát fogja választani, mondják megint többen. Nekem, a többi traumatológusnak, meg vannak az indokaink, hogy a napszaktól független, gyors döntéseket kívánó, sokkal szélesebb feladatokat megoldó traumatológia mellett döntöttünk. Természetesen ez után is elvárjuk a társadalomtól, hogy a jövőben a nagyobb rizikóvállalást, a rendszertelen munkaritmust a mi oldalunkon, elismerje.

A saját és szakmánk jövőjét aktuálisan és aktívan alakítanunk kell! Lehet a közös szakvizsgát ellenségeskedésekkel, bizalmatlankodásokkal akár lehetetlenné is tenni. Ezt az tegye, aki ennél jobbat, elérhetőbbet tud. Remélem, a továbbiakban is többségben leszünk a tenni akarókból. Mind ezekkel jól összefér az a törekvés, hogy helyesnek látnánk mi őszülő traumatológusok, ha valaha az Unióban a traumatológia mégis különálló szakvizsgaként létezne, és a két szakma az eddigi hazai gyakorlatnak megfelelően tisztán létezne egymás mellett. Mivel erre most lehetőség nincs, realistáknak kell maradnunk és a meglévőt ápolnunk. Szükséges, hogy rövidesen megszülessenek az átmeneti szabályok arról, hogyan tudnak az idősebbek munkájuk mellett másodszakvizsgát, közös szakvizsgát tenni. Szabályozni kell, milyen tanfolyam, vizsga letétele után kapjon egy ortopéd-traumatológus szakorvos akreditációt pl. protetizáláshoz, gyermekortopédiához, artroszkópos sebészethez, nyílt sérülések-, politraumatizáltak-, érsérültek-, mellkas sérültek ellátásához. Ha megtörténik a kórházi tevékenységek központosítása, leszűkítése, ahogyan ezt ígérik, biztosan reagálnunk kell, az ellátási szintek, ellátási feltételek meglétével kapcsolatban. Jelenleg egyetlen jól felszerelt, kihasználatlan kapacitással, gazdasági tartalékokkal rendelkező központ nincs. Fontos és lényeges, hogy az előre biztosított objektiv és subjektiv feltételek megléte, a képzettség és a felszereltség határozza meg a fejlesztési, újraszervezési lehetőséget. Építsünk egy budapesti "AKH"-t és központosítsunk! Szeretnénk, ha a jövőben az objektív feltételek biztosítása az eddigieknél lényegesen jobban működne, a munkánkhoz tisztázott jogi kereteket biztosítanának, a magyarokat magyar orvosok, nővérek látnák el.