MIÉRT FONTOS BETEGSÉGEMBEN A MEGELŐZÉS ÉS A REHABILITÁCIÓ?

JELIGE: Kitárul a világ

 

I. Beton nyak

- Gyomlálnom szabad?

- Nem.

- Takarítani?

- Semmiképp.

- Tollaslabdázni?

- Nem.

- Abba kell hagynom a flamenco-t?

- Igen.

- Akkor hogy böfiztessem a kisbabát?

- Schanz gallérban, de ha lehet, keveset emelje a kicsit.

- Éjszaka?

- Övben kell aludnia.

- Autót vezethetek?

- Egyelőre veszélyes volna. A panaszok fellángolása esetén jöjjön vissza, lehet, hogy meg kell operálni.

 

Az előtérben álló orvosnő figyelmeztet: a nyaki gerincsérv-műtét bénulással járhat. Jó volna elkerülni. De mindenképp V. R. műtse, ha muszáj.

Szédelegve, fájdalmakkal támolygok a kijárat felé. Visszanézve homályosan látom az Amerikai úti idegsebészet méltóságteljes, nyomasztó épületét.

Cikáznak a gondolataim: sohasem fogok már labdázni, ugrálni a gyerekeimmel? Nem táncolhatunk Z-vel? Mindig hadilábon álltam a szavakkal. Boldogságomban kézen jártam a fűben, és mindenki tudta, mit akarok mondani. Hogy rendezem meg a gyerekzsúrt 5 éves kislányomnak? Ki takarít ki? Ha megoperálnak, és tolókocsiba kerülök? Hogyan nevelem föl a gyerekeket? El kell költöznünk lépcsőkkel teli családi házunkból. Teljesen ki leszek szolgáltatva.

A reumatológián injekciót kapok, de szoptatós mamaként nem szedhetek gyógyszert. Éjszakánként nem tudok aludni a fájdalomtól, s mire elalszom, fölébred a 3 hónapos kisbabám. Küzdöm a tejért, de az izomlazító szer miatt egyre apad az anyatej.

Ősszel végre elkezdhetem a tornát. Sokáig csak masszírozzák a nyakamat, megállapítva: ilyen beton nyakat még nem láttak. Múlnak a hetek, az ORFI-ban végre kibökik: nincs előrelépés. Akkora a feszültség az izmaimban, hogy talán antidepresszánst is kellene szednem. Végül új helyet ajánlanak: ha valaki, hát J. talán ki tud mozdítani a holtpontról. Kétségbe vagyok esve. A kudarc még merevebbé teszi tartásomat. Idegennek élem meg saját magamat, hiszen csaknem 20 éven át tornáztam. Hol rontottam el??? Hibás vagyok?

Annyi biztos: veszélyeztetett terhességem során folyton feküdtem, vagy éppen ültem, gornyadoztam disszertációm fölött. Hogy hiányzott a terhes torna! Aztán szülés után a doktori védés. Készülés közben is alig mozogtam. Mindez nem maradhatott büntetés nélkül. Testem jogosan lázadt föl. Mikor is jelentkeztek az első fájdalmak? Mindjárt a védés másnapján, amikor a feszültség picit alábbhagyott. Aztán a kínzó zsibbadás. Most sem forog a nyakam. Mintha karót nyeltem volna. 

 

II. Le a vállat!

Elkeseredve keresem meg J-t. Itt egészen más a környezet. Mindenféle tornaszerek: gyógylabdák, bordás fal, a művészi tornára emlékeztető tükrök. J. megvizsgál. A 3-ik percben megállapítja: a jobb vállamat görcsösen fölemelve tartom. Erről le kell szoktatnom magamat. Lehetőleg ne cipeljek semmit a vállamon, mert ez is kényszertartást eredményezhet. Másképp kell szívnom a levegőt, hiszen minden visszafojtott oxigén a görcsöt növeli. Mindennek oka és következménye van.

Szinte szárnyalok a buszmegálló felé. Vezényelek magamnak: be a hasat, le a vállat, a farizmokat összeszorítani! A buszon egy cédulára emlékezetből fölvésem a gyakorlatokat, és alig várom, hogy otthon kipróbáljam őket. Mi történt hirtelen? Hihetetlenül erősnek érzem magam. Előkeressük a padlásról a 2 éve porosodó gyógylabdát. Ettől a naptól kezdve fölkelés után mindig tornázom, a reggeli is későbbre tolódik. J. újabb és újabb lapockagyakorlatokkal lep meg, hogy tehermentesítse a nyakamat. A karizmokat is erősíti, hogy kisbabám gyarapodásával arányosan izmosodjam.

 

III. Kitárul a világ

Egyik este ösztönösen fölemelem a fejemet, és döbbenten felkiáltok:

- Látom a csillagokat! - Vad öröm fog el, átölelném az egész világot.

Ahogy melegszik az idő, egyre jobban izzadok a gallérban, amit a járműveken, vezetés közben is hordanom kellett. Megkockáztatom J. előtt: levethetném páncélomat?

- Próbáld ki! Figyeld magad! Ha nem fokozódik a fájdalom, minden nap kevesebbet hordd!

- Ha a kisbabát emelem? Már 7 kg!

- Térdből emeld. Ha fáradt vagy, vedd föl újra az övet, de lassacskán el kellene hagynod, hogy ne ernyedjenek el az izmaid!

A siker újabb reményt önt belém. Egyre intenzívebben végzem a gyakorlatokat. Kedvencem a kakasos, a fiók ki-behúzogatós, a szalutálós. Ezekkel kislányaimat is ámulatba ejtem, utánozni kezdenek.

Néhány nap múlva erdélyi barátnőm jön látogatóba; kétségbeesetten meséli: férje, aki kőművesként dolgozik Magyarországon, olyan súlyos állapotba került derekával, hogy alig tud fölkelni. Elveszítheti állását! Azonnal hívom J-t. A férfi 2 nap múlva már tornázik, s a 2-ik alkalom után újra kezdhet dolgozni. Azóta ő sem indul el hazulról anélkül, hogy 10-15 percet lazítaná a nehéz fizikai munkának kitett izmait.

 

IV. Negyedik?

Február 8-án, férjem és egy éves kislányom első közös születésnapján kiderül, teherbe estem. A szó szoros értelmében, hisz két kisebbik gyerekem csak gyógyszer segítségével fogant meg. Vergődöm: mit kell tennem? Fájnak még mindig végtagjaim, amikor sok a feszültség. Izomlazítót szedek; gyógyszer nélkül milyen állapotba kerülök? Kamasz lányom keveset segít, férjem pedig csont és bőr. Egyedül nem tudja ellátni, hurcolni a gyerekeket, rendben tartani házunkat. Édesanyám, legjobb barátnőm arra biztat, vetessem el a magzatot:

- Meghalsz, nem bírsz többet! Nyomorékká válhatsz a szülésnél. Felelőtlenség volna a meglévő gyerekekkel szemben.

Mégis képtelennek érzem magam arra, hogy véget vessek a bennem bontakozó életnek.

Most is J-hez fordulok, aki ujjongva fogadja a hírt:

- Ne add fel! Mindenben segítek! Isten nem rak rád nagyobb terhet, mint amekkorát elbírsz! Lehet, hogy a negyedik gyerek hozza el az igazi családi békét. Hátha kisfiú lesz!

Azonnal elkezdjük a kímélve erősítő gyakorlatokat. A várandósság utolsó napjáig járok J-hez. Nagy pocakommal vezetek, kertészkedem, főzök, takarítok, mosok. Egy-egy pillanatra 11 kg-os kislányomat is fölemelem, hihetetlen örömöt okozva mindkettőnknek! Amint fájdalmat érzek, lazítom a vállamat, a karjaimat, a légzőgyakorlatokkal igyekszem több oxigént adni a hasamban kalimpáló babának. Sokkal jobban viselem állapotomat, mint az előző babánál.

 J. most is tartogat számomra meglepetést, fölkészítve a szüléssel és később a szoptatással járó nehézségekre. Mostanában éppenséggel meszelnem kell képzeletben a karjaimmal. Némelyik régebbi gyakorlatot másfél év után értek csak meg igazán, és be kell látnom, a masszírozó gép nem pótolhatja a mindenkori állapothoz igazodó, a lelki problémákat is megértő J. kisugárzását, egyénre szabott tornáját.

 

V. Elindult a gyógytorna-lavina!

Közben váratlanul szélütés éri azt a rokonomat, aki olyan közel áll hozzám, mint az édesanyám, akire mindig fölnéztem, mert egész életében önfeláldozóan szeretett válogatás nélkül mindenkit. J. példája nyomán, aki szerint nincs reménytelen helyzet, nem akarok tudomást venni arról, hogy E. nem tudja mozgatni bal kezét és lábát. Ritmusra, énekszóra tornáztatom. Viszek neki teniszlabdát, amivel egyedül is gyakorolhat. Ragyog a szeme, amikor a csíp-csíp-csóká-ra emelgetjük a kezét, és íme, pár perc alatt érzem, megindul a véráramlás alkarjában. Közben észreveszem, odaszegődik valaki mellénk, s ő is énekel. Elmeséli, ének tanár volt. Rábeszélem, alakítson dalárdát, sőt, elhatározom, apró hangszereket szerzek be (pl. minicintányért), amelyeknek ritmusos mozgatása lazítja az izmokat és a közös zenélés örömét okozza.

A szülés előtt még kazettára vesszük az órák anyagát, s így újszülött babám mellett (olykor a labdán vele is!) szintén szakszerű irányítás mellett tornázhatom. A magnóra rögzített gyakorlatok azóta körben járnak a falunkban, így aztán J-nek egyre több tanítványa akad. Egyik legkedvesebb szomszédom, akin a masszírozó készülék nem segített, velem együtt tornázik, megtanulva az egyszerűbb gyakorlatokat. Ezzel arra ösztönöz, hogy még tudatosabban átgondoljam, amit tanultam.

A közelünkben lévő CORA-ból pedig kifogytak a gyógylabdák...