Lejárt a biztonsági időkorlát.
Ha az oldal űrlapot is tartalmaz, annak mentése csak érvényes bejelentkezéssel lehetséges.
A bejelentkezés érvényességének meghosszabbításához kérjük lépjen be!
Felhasználó név:
Jelszó:
 
szalag

2021. március 3.

  • Kornélia napja
  • Időjárás
  • 0.1http://www.wundergr.
  • Min / Max: 2 °C / 14 °C
  • Szélsebesség: 31 km/h
Vissza a Főoldalra
Legfrissebb híreink
  • A CORONA tanú
    2021. 02. 21. - MESZK Zala Megyei Területi Szervezet

    Tartottam-e attól, hogy átvezénylésre kerül a sor? Igen…

    Féltem-e a bizonytalantól? Igen…

    Idegenkedtem-e a rám váró feladatoktól? Igen…

    Tudtam-e biztosan, hogy bekövetkezik, ami hónapok óta benne volt a levegőben? Igen…

    Fel tudtam-e készülni rá? Nem….

    Azt hiszem minden egészségügyi dolgozóban megfordultak ezek a kérdések az elmúlt hónapokban. Mindannyiunkban megválaszolatlan kérdések halmaza, ezer meg egy gondolat, vagy éppen ellenérv motoszkált a várható vezénylés kapcsán.  Minden bizonnyal mindannyiunknak lenne elég indoka, amiért a megszokott környezetünket választanánk inkább és kibújnánk az elkerülhetetlen elől. Aztán megszólal egy másik hang is bennünk, ami emlékeztet az eskünkre, emlékeztet a szívből választott hivatásunkra, arra, hogy embereken szeretnénk segíteni minden körülmény között. Gyógytornász vagyok. Vajmi keveset értek a klasszikus ápolói feladatokhoz és az élet „szebbik oldalán” álltam eddig. Valljuk be: „jóból alkottam még jobbat”. A rehabilitációra érkező betegek többsége önellátó, vagy jó esélye van arra, hogy kiemelkedő javulást hozzunk az életminőségében. Nincsenek életveszélyes állapotban és valójában a számomra oly fontos rehabilitáció nélkül is képesek lennének élni egy talán alacsonyabb, de biztos funkcionális állapotban. A munkámat, melyet nem csak hivatásomnak, hanem hobbymnak is tekintek, imádattal végzem és hittem, hogy a gyógytornánál fontosabb dolog a világon nincsen! Aztán jött a covid… és közel 100, különböző szakterületet képviselő kollégámmal együtt átavanzsáltak bennünket segédápolónak és pillanatok alatt több, mint 200 km távolságban találtuk magunkat az otthonunktól, egy számunkra ismeretlen közegben, ismeretlen emberek között, ismeretlen munkaterületen. A sötét tréning nadrágomat leváltotta a fehér nadrág, tornászból nővérke lettem és több km-t tettem meg egy nap, mint otthoni környezetben a napi 7 km-es futóedzéseimmel együtt. Megismerkedtem a különböző fecskendő méretekkel, megtanultam hogyan kell szondán keresztül táplálni, vagy éppen megitatni/megetetni egy kiszáradt, magatehetetlen embert, szoros közelségbe kerültem a pelenkákkal és a különböző székletmintákkal és tanultam és tanultam. Szívtam magamba mindent, ami addig evidensnek tűnt, megtapasztalva azonban már nem volt olyan egyszerű. Közelségbe kerültünk a halállal is. És mikor kezdett hatalmába keríteni a letargia, az elkeseredettség, a kudarc érzet és minden velejárója, jött egy ápoló és azt mondta, hogy meg lehet találni az élet ezen végén is a célunkat, melyben hivatásunk pozitív visszacsatolást eredményez. Kérdő tekintetem azonnal választ kapott: „nekünk itt arra kell törekednünk, hogy az utolsó órákat szebbé tegyük….

    Nem mondom, hogy nem jutott eszembe az 5 hét során, hogy én nem ezt választottam hivatásomul. Dehogynem. Sokszor. De megtapasztaltam azt is, hogy azon betegek számára, akik kiszolgáltatottan fekszenek a kórházi ágyakon, a nővér jelenti a családot, a barátot, a jó szót, a melegséget, a segítséget, a mentsvárat, néha az egész világot. És rájöttem, hogy mennyi munkája van abban a kollégáimnak, hogy hozzám, a gyógytornára a beteg rendezetten, ápoltan, tiszta pelenkában érkezzen. Végig azon gondolkodtam, hogy mekkora hivatás tudatnak kell lennie ezekben a kollégákban, akik szívből választották ezt a hivatást és évtizedeket töltenek a betegágy mellett, sokszor tudván, hogy ők lesznek az utolsók, akikkel beszélget a beteg ebben az életben….

    Rózsika néni, Pista bácsi, Péter és még sorolhatnám a betegeket, akik éppúgy a szívemhez nőttek, mint a gyógytornára érkezők. Szeretettel gondolok azokra a pillanatokra, amikor csak egy tekintettel, vagy éppen egy kézfogással okoztunk szebb pillanatot egy súlyos állapotú betegnek, mert az is ápolás volt….a lélek ápolása, mely nélkül elképzelhetetlen a gyógyulás.

    Gyógytornász vagyok…az is maradok….de meghajolok minden elhivatott, szívvel teli ápoló kolléga előtt, aki csendben teszi azt, amit sokan nem is látnak…ami azidáig talán nem is fontos, míg önmagunk meg nem tapasztaljuk, hogy milyen kiszolgáltatottnak  és elesettnek lenni…. tenni azt, amire sokan nem képesek. Hiszem, hogy mindenkit kiválasztanak egy feladatra az életben és rejtett szárnyakkal, angyalokként járnak közöttünk.

    Rossz emlékként tekintek-e az elmúlt hetekre? Nem…

    Az átélt tapasztalatokkal, ha visszamehetnék az időben, elkerülném-e a vezénylést? Nem…

    Másként tértem haza? Igen…

    Tanultam a vezénylés alatti hetekből? Igen…

    Másként nézek az ápolói hivatásra? Igen…

     

    Miszory Erika Viktória

    MESZK Zala Megyei Területi Szervezete

    SZB elnök

    2021. február 19.

Vissza

Kérjük tagjainkat, hogy nyilvántartott adataikat ellenőrizzék, és a hibás, vagy idejétmúlt adatokat javítsák!

Adatfrissítés
Magyar Szakmai Kamarák Szövetsége

Kedvezmény-ajánló


Kérem várjon...
Kongresszusok listája
  • H
  • K
  • Sze
  • Cs
  • P
  • Szo
  • V
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
  • 20
  • 21
  • 22
  • 23
  • 24
  • 25
  • 26
  • 27
  • 28
  • 29
  • 30
  • 31