Lejárt a biztonsági időkorlát.
Ha az oldal űrlapot is tartalmaz, annak mentése csak érvényes bejelentkezéssel lehetséges.
A bejelentkezés érvényességének meghosszabbításához kérjük lépjen be!
Felhasználó név:
Jelszó:
 

Híreink - Zala megyei területi szervezet aktualitásai
  • MIÉRT LETTEM, VAGYOK ÉS MARADOK EGÉSZSÉGÜGYI SZAKDOLGOZÓ? PÁLYÁZAT 2017.
    2017.04.12. - MESZK Zala Megyei Területi Szervzet - Híreink - : Zala megyei területi szervezet aktualitásai

    Takács Bálint vagyok, a Deák Ferenc Szakközép-és Szakiskola gyakorló ápoló 14. évfolyamos hallgatója.

    A pályamunkám választott témaköre az, hogy miért lettem, vagyok és maradok egészségügyi szakdolgozó.
    2011-ben kezdtem az egészségügyi tanulmányaimat a Deák Ferenc Szakközép-és Szakiskolában. A pályaválasztásom tudatos volt, hiszen már kiskorban elhatároztam, hogy segíteni fogok. Akkoriban még nem tudtam, hogy ez mivel jár, hogy mennyit kell ehhez tanulni, milyen fárasztó egy nap a kórházban.

    Akkor csak annyit tudtam, hogy a szeretett dédi mamám, aki mindent megtett értem, segített nekem, vigyázott rám, ágyban fekszik, és annyi ereje sincs, hogy felkeljen egy pohár vízért. A legfontosabb az volt, hogy a szabadidőmet mellette tölthessem, segíthessem őt. Halála után megfogadtam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy az életük legvégéhez érkező idős emberek a halálos ágyukon megkapják a nekik megjáró figyelmet, tiszteletet.
    Az általános iskolában megismerkedtem az elsősegélynyújtással, ami kizökkentett abból a hitemből, hogy aki beteg, sérült, az mindenképp meg fog halni.
    Elsősegélyversenyekre jártam, és akkor döntöttem el, hogy egészségügyi iskolába jelentkezem. 
    A szakközépiskolát jó eredménnyel végeztem, és már akkor elhatároztam, hogy ebben a szakirányban tanulok tovább.
    Jelenleg gyakorló ápolónak tanulok. A szakmai gyakorlat során számos osztályt bejártunk a kórházban, nekem mindegyik nagyon tetszett, jól éreztem magam, és sokat tanultam. A 13. évfolyamon. A nyári gyakorlatot a II. belgyógyászaton kezdtem, és itt ismerkedtem meg először az ápolási feladatokkal. Nagyon sok segítséget kaptam a dolgozóktól és az osztályvezető ápolótól. Az osztály profilja is nagyon megtetszett, mert a belgyógyászat elég széles körű. Tanulmányaim befejezése után szeretnék ezen az osztályon dolgozni.

    Úgy érzem a betegekhez való hozzáállásban a legfontosabb az empátia és a türelem. Elfogadó vagyok az emberekhez, nélkülözhetetlen  számomra a bizalom kiépítése, hiszen anélkül elképzelhetetlen számomra  a gyógyítás. A legfontosabb az ápoló hivatásban hogy nemtől, kortól, betegségtől függetlenül mindenkihez legyen néhány kedves szavam és mindenki megkapja a neki megjáró tiszteletet, törődést.
    A szakmai gyakorlatom során sok különféle embert ismertem meg. Nagyon szeretek a betegek között lenni, betekintést nyerni az életükbe, meghallgatni őket.

    Különös örömmel tölt el, amikor az idős emberek megnyílnak előttem, szinte fájdalmaikról megfeledkezve, ragyogó szemmel mesélnek a fiatalságukról, szerelmeikről, férjükről, gyermekeikről, unokáikról. A szívem szakad meg azonban akkor, amikor látom, hogy újra visszatértek a valóságba, a fehér kórházi ágyneműben fekszenek és kiül a kétségbeesés az arcukra. Mi lesz velük ezután? Vajon hazatérhetnek még innen? Hova kerülnek, ha kiengedjük őket?
    Gyakran gondolok rájuk, amikor egy műszak után hazaérkezem, mert én hazajöhetek. De ők!? Sokszor a mentő viszi be őket a kórházba, műtétek várnak rájuk vagy hosszú rehabilitációk, és mikor már úgy látjuk, hogy elmehetnek, akkor jön a szomorú tény. Megvan a helyük a lakóhelyükhöz jobb esetben legközelebb lévő idősek otthonában. Elképzelni se tudom, mit érezhetnek azok, akik így hagyják el otthonaikat.
    Számomra a legfontosabb, hogy amíg kórházi ápolásra szorulnak, mindent megkapjanak az ápolóktól, amire szükségük van. Nekik az jelenti a legtöbbet, ha méltósággal vannak ellátva. A gyakorlataim során megtapasztaltam, hogy egy mosoly, egy kedves szó vagy egy érintés is elég ahhoz, hogy szebbé tegyük a nagy fájdalmak ellenére is a betegek nálunk töltött napjait.

    A kórházban töltött idő alatt megismertem néhány daganatos beteget is. Felfoghatatlan számomra, hogy milyen pozitívan állnak a betegségükhöz, milyen nagy türelemmel viselik a gyógyítással járó kellemetlenségeket, fájdalmakat.
    A kezelések során sokat beszélgetek velük, meglepő, hogy ők nem a betegségükről beszélnek, hanem az életszeretetükről, mindenben meglátják a szépet. Elgondolkodtató, hogy amíg én egészségesen szitkozódom az eső miatt, addig ők csodálnak minden egyes esőcseppet, és csak bizakodnak abban, hogy még valaha önfeledten állhatnak az esőben.

    A szükségletek kielégítése nagyon sok türelmet, energiát igényel mind az ápoló, mind a rászoruló részéről.
    Sokan szégyellik magukat amiatt, hogy alapvető feladatokat nem tudnak ellátni, vannak, akik emiatt agresszívvé válnak, türelmetlenebbek, és néhány esetben előfordul, hogy minket, ápolókat is hibáztatnak a kiszolgáltatott helyzetük miatt.
    Abban, hogy el tudják fogadni az adott helyzetüket, nemcsak nekünk, hanem a hozzátartozóknak is nagy szerepük van. Vannak, akiket rendszeresen látogatnak, de sajnos találkoztam olyanokkal is, akik vágyakozva nézik a kórterem fehér ajtaját.
    Az oktató nővérektől nagyon sok segítséget kaptam abban, hogy ezt a helyzetet a megfelelő módon tudjam kezelni.
    Viszont ebben a szakmában nagyon nehéz elfogadni, hogy nem mindenki tér haza, ez alatt a rövid idő alatt számos halálesettel találkoztam. Úgy gondolom, hogy ez nem csak most, kezdőként, hanem később is meg fog viselni, egy-egy könnycsepp le fog gördülni az arcomon.
    Találkoztam olyan idős betegekkel, akik lemondtak a gyógyulás reményéről és a csendes nyugodt halált várják. Sokszor elmondták, hogy nem kívánnak semmi mást csak csendben, szépen elmenni.
    Első hallásra meglepő volt számomra, ezt hallani. Hiszen nem értettem, hogy a halál, hogy lehet csendes és nyugodt. Az oktatónővérekkel sokat beszélgettem erről a témáról, mert fontos, hogy egy ápoló a helyén tudja kezelni ezeket a dolgokat. Nehéz kimondani, sokan nem szeretik még hallani sem, de szomorú tény, hogy a halál is az élet része. Nem szabad tabu témaként kezelni.

    Az iskolában a születéssel kezdődik a tananyag, megtanuljuk, milyen testrészeink vannak, hogy működik a testünk, de arra, hogy az élet végéről, a halálról beszéljünk, sajnos nem marad idő, vagy ha mégis, akkor is csak röviden.
    Szerintem nagyon fontos, hogy meg tanuljunk helytállni az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben.
    A gyermekek, fiatalok, szülők elvesztése mégis nagyon megrázó, erre nem lehet felkészülni.
    Rengeteget kell még tanulnom az idősebb, tapasztaltabb ápolóktól, ápolónőktől, de úgy gondolom, készen állok a feladatra.
    A betegápolás nagyon nemes feladat, a másokon való segítést nem lehet erőltetni, el kell ismernünk, hogy nem mindenki képes erre.
    Tudom, hogy még nem áll mögöttem sok szakmai tapasztalat, kevés, amit eddig láttam, rengeteg nehézség fog még rám várni, de biztos vagyok abban, hogy megtaláltam a nekem való hivatás. Hiszen az ápolás az egy hivatás. Biztos vagyok abban, hogy a legjobb tudásom szerint fogom teljesíteni a rám váró feladatokat, lelkiismeretesen állok majd a betegekhez, és minden erőmmel azon leszek, hogy nem csak az ápolásra szorulók, hanem hozzátartozóik is bizalommal fordulhassanak hozzám.

Vissza


Kérjük tagjainkat, hogy nyilvántartott adataikat ellenőrizzék, és a hibás, vagy idejétmúlt adatokat javítsák!

Adatfrissítés

Legfrissebb kongresszusok

További rendezvények
Kérem várjon...
Kongresszusok listája
  • H
  • K
  • Sze
  • Cs
  • P
  • Szo
  • V
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 24
  • 25
  • 26
  • 27
  • 28
  • 29
  • 30