A névadó költő
A sétány nevét a Nobel-díjas indiai költőről, Rabindranath Tagore-ról kapta, aki 1926. november 1-jén érkezett az Állami Szívkórházba, miután európai körútja során szívpanaszok kezdték gyötörni. Korányi Sándor professzor felügyelete alatt azonban gyorsan sokat javult az állapota, ezért a költő hálából egy hársfacsemetét ültetett a Balaton partján. Talán azért is eshetett a választása erre a köszönőgesztusra, mert egy hindu legenda szerint ha az ember idős korában fát ültet, megéli annak lombba borulását. Tagore esetében valóban így is történt, ugyanis csak tizennégy évvel később, 80 éves korában hunyt el.
Tagore azonban nemcsak költő, hanem író, zeneszerző és festő is volt, 20. századi indiai polihisztor, aki életművével átformálta hazája irodalmát és zenéjét. 1913-ban ő lett az első nem európai irodalmi Nobel-díjas, akinek stílusa az elegáns próza és a spirituális költészet keverékeként a nemzetközi kulturális életben is nagy hatást tett. Bár művészként soha nem akart nyíltan politizálni, egész életében hitt a modern India nemzeti szabadságában, de a Brit Birodalomtól való függetlenedés kapcsán tiltakozott minden erőszak ellen. Széles látókörű, világlátott gondolkodóként kora számos kiemelkedő alakjával ápolt baráti kapcsolatot, levelezett például Albert Einstennel, 1878 és 1932 között pedig mintegy öt kontinens több mint 30 országában járt – köztük Magyarországon.
Néhány gondolat Tagorétól:
– Az elme, ha csupa logika, olyan, mint a kétélű kés; megvérzi annak a kezét, ki forgatja.
– A gyenge is lehet félelmetes, mikor őrjöngve próbál erősnek látszani.
– Az élet abban találja meg gazdagságát, amit a világ követel tőle, értékét pedig abban, amit a szeretet vár tőle.
– A folyónak van medre, vannak partjai, de hát csupa part-e a folyó? Nem éppen ezek a korlátok késztetik-e a vizét arra, hogy előre mozogjon?
– A reménység egy madárka, amely már tudja, hogy hajnalodik, pedig még sötét az ég.
– Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm. Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség. Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.
A sétány fái és szobrai
A sétány elején található emlékfája mellett 1956-ban Tagore-bronzszobrot helyeztek el, majd később egy emléktáblát is, amelyen a költő a faültetés alkalmából írt verse olvasható, 1957-ben aztán át is nevezték a sétányt (addig Deák Ferenc nevét viselte).
Tagore faültetése hagyományteremtőnek bizonyult, a Nobel-díjas olasz költő, Salvatore Quasimodo ugyanis 1961-ben ültetett apró hársfát ottléte emlékére; ma pedig már emlékfája van a sétányon többek közt Farkas Bertalannak, Marx Györgynek, Teller Edének, Gandhinak, Göncz Árpádnak és Wigner Jenőnek is.
A sétány mentén megtekinthető többek között Kőrösi Csoma Sándor mellszobra, Gróf Széchenyi István szobra, Deák Ferenc és Antall József emlékműve és Blaha Lujza emlékpadja is; a Vitorlás téren pedig Bujtor István szobra állít emléket a színésznek.
A kikötő melletti rózsalugasokkal teli parkban látható a város jelképének is tekinthető két szobor, a balatoni ősfoglalkozásokat megjelenítő Halász és a Révész, melyek Pásztor János alkotásai. A legenda szerint, ha megsimogatjuk a szobrok csizmáját, biztosan visszatérünk még Füredre.
Emléktáblája van itt Krúdy Gyulának, Ady Endrének, Vörösmarty Mihálynak, Jókai Mórnak, Gárdonyi Gézának, a Balaton kutatójának, Lóczy Lajos geológusnak, aki egyetemi magántanárként oktatott a budapesti tudományegyetemen, valamint Eötvös Lóránd akadémikusnak, aki kidolgozta a föld belső rétegeinek gravitációs vizsgálati módszerét. Eötvös a gravitációs kettős ingáját 1901 és 1902 telén a befagyott Balaton jegén, Füred és Tihany között próbálta ki és hitelesítette. Módszerével – amely aztán az egész világon elterjedt – a magyar tudományosság kiemelkedő eredménye.
2021 októberében pedig Prof. Dr. Csanádi Zoltán, az MKT akkori elnökének kezdeményezésére a Magyar Kardiológusok Társasága és a város önkormányzata közösen elültette a Szívek Fáját, egy tulipánfacsemetét, amely a magyar kardiológia és Balatonfüred városának eddigi együttműködését és közös jövőjét jelképezi.
