Igen Tisztelt Gyászoló Család, Gyászoló Gyülekezet!

Értelmemmel elfogadva, érzelmileg hol megadással, hol tiltakozva veszem tudomásul a megváltoztathatatlant: távozásodat. Nem búcsúzni, inkább felidézni emlékedet jöttem ide.

Távozásod búcsú a fizikai jelenlétedtől: az együttlétektől, a meghitt beszélgetésektől. Szakmai vezéralakként ismertelek meg, hamar emberi példaképpé lettél, és barátként távoztál. Kimondhatatlan megtiszteltetés volt számomra a barátságod. És egyben felelősség is. Követendő mérce voltál számomra és sokunk számára. Nem volt könnyű megfelelni Neked, nem könnyű méltónak lenni Hozzád. Ez volt a nevelésünk. Most itt, ugyanezen okból, megtiszteltetés és egyben felelősség is a megszólalás.

Orvos és Ember voltál egyszerre, ahogy azt a gyógyítói hivatás ősi, szakrális értelmezése megkívánta: logos és ethos egybegyúrva. Mert csak így lehet gyógyítani a beteg megelégedésére. Nem feladatom, hogy szakmai érdemeidet felsoroljam. Éleslátásod, iskola-teremtésed, szelíd, de mégis határozott egyéniséged generációkat nevelt. Személyiséged valódi nagyságát méltán érzékelteti a Társaság Örökös Tiszteletbeli Elnöke cím. Nincs a magyar kardiológiának elfogadottabb, tiszteltebb megjelenítője, mint a Te személyed. És tudom, hogy jó ideig nem is lesz. Miért? Mert a szakmai elismertség mellett még nagyobb érték az emberi kiválóság. A vitathatatlan érdemű tudós mondta: „Az emberi elme semminemű alkotása nem hasonlítható ahhoz az értékhez, amit Jézus, Buddha, Mohamed adott az emberiségnek”. Azaz: a történeti kor emberének legnagyobb alkotása az erkölcs. Ha használja. Te használtad. Életed nem a mai mérce, hanem egy magasabb mérce szerint volt példa.

Mi a bajom a mai világ mércéjével? Mi a gondom a ma hangoztatott „knowledge based society” értékrendjével? Hadd idézzek ismét:

„Talán történelme legsúlyosabb válságát éli a fehér ember. Teremtő Istenétől elfordult, az éltető napfény helyett az arany csillogását választotta és az életnek, nemzetnek ura az uzsora lett. Elhalványulnak és átalakulnak természetes tulajdonságok, mint a becsület, a hűség, a szeretet, a szabadság, az együttérzés. A becsületet hülyeségnek, a hűséget önfeladásnak, a szeretetet kiszolgáltatott naivitásnak, a szabadságvágyat devianciának, az együttérzést megalázó szánalomnak értékelik sokan. Nem más ez a különös változás, mint gyengeség, fáradtság. Gyengeség a Szellem által vezérelt élettel szemben. A fáradt és hitetlen, testi örömökre és fogyasztásra vezérelt fehér fajta válságos napjait éli”.

És az elmondottak szellemében megváltozott a gyógyítás is, megváltoztak a gyógyításban az emberi kapcsolatok is: az orvos-beteg, az orvos-orvos kapcsolat is. Eltűntek a bensőséges emberi érintkezések: eltűnt a hit, a remény és a szeretet. Az, aminek a gyógyításban, a gyógyulásban – a tudás mellett – legalább annyi szerepe van. A gyógyítás üzletté vált: a gyógyítás centrumából kikerült a beteg, eszközzé, a finanszírozás eszközévé vált. Te mindezen időben maradtál klasszikus: orvos–ember, aki hitt az igazi emberi kapcsolatokban és ápolta azokat. És nem magadat szolgáltad. Szolgáltad a beteg embert, szolgáltad a Társaságot és mindezt önzetlenül. Szolgáltál, hivatásodat gyakoroltad. Régi, de maradandó, ma nem igazán megbecsült értékekről szólt az életed. És erre tanítottad gyermekeidet, erre tanítottál bennünket. Szóval, de még inkább tettel, tettekkel, személyes példáddal. Mindezt szeretetben. Szeretettel tanítottál, szeretettel gyógyítottál, szeretted a betegeket, szeretted a munkatársaidat, szeretted és tudtad a hivatásodat, szeretted és tudtad a magyar nyelvet, szeretted és tanítottad a magyarságot, a magyar nemzetet. És hitted az egy Istent. Mindezt csendben, nem hivalkodva, méltósággal, akkor is, amikor ezért nem járt dicséret. Krisztus tanítása szerint élted az életedet. Életed példája kötelezettség, zsinórmérce a jövőben mindazok számára, akik ismertek Téged. És nem kevesen ismertünk Téged.

Felidézve szellemedet, kérem a Mindenhatót, adjon akaraterőt, hitet, világos elmét és kegyelmet ahhoz, hogy legyen erőnk a mai világ önérdekű kísértéseinek ellenállni, azoktól megszabadulni. Legyen erőnk emelt fővel elviselni az ezzel járó hátrányokat, legyen erőnk lelkünket megszabadítani azon gyötrelmektől, amelyek felett nincs hatalmunk. Legyen erőnk megszabadulni a múlt terheitől és a jövő félelmeitől. Legyen erőnk és tehetségünk szabad akaratunk erejével uralni lelkünket, hogy életünk tengelyében a tisztesség, a közszolgálat és a szeretet gyakorlása álljon.

Elmentél ugyan, de velünk maradsz. Segítettél az életedben, segítségedet kérem a halálod után is. Én is, és sokan mások. Hiszen örököseid vannak. Örököseid vagyunk.

„Megfordulok, de merre menjek,

Hiszen, te nem vagy már sehol,

Soha sehol meg nem lellek,

És mindig itt leszel valahol”.

Nyugodjál békében Isten nevével! Kérem a Mindenható áldását!

Prof. Dr. Simon Kornél