Örökség

Néha odafordult hozzám apu, s azt mondta: „Nem hagyok rátok semmit“. Ilyenkor persze anyagi javakra gondolt: sem kertes házat sem nyaralót nem épített, nem gyűjtött vagyont. „Szerinted is így volt jó?“, gondolta talán magában, de persze sohasem kérdezte. S én ilyenkor megpróbáltam elmondani, hogy milyen nagy dolog, hogy mind a négyen fészket rakhattunk, s hogy mi ennél többet, sokkal-sokkal többet kaptunk:

Kaptuk azt, hogy büszkék lehetünk rád.

Micsoda ajándék ez, egy egész életre! Mindig becsületes úton jártál, mindig felnézhettünk rád, mindig fontosabb volt, hogy egy beteg meggyógyuljon, mint a saját szabad időd, mindig fontosabb volt, hogy az osztályod a megfelelő műszereket megkapja, mint hogy saját magad jutottál volna anyagi előnyökhöz. Milyen nagyszerű tudni azt, hogy az én apám az egyik legjobb kardiológus Magyarországon! Hogy mennyien szeretnek, tisztelnek!

Mindig is bántott téged, hogy nem maradhattál bent az egyetemen, pedig négy tanszékre is hívtak – azt csak kevesen tudhatták, hogy azért, mert nem írtad alá a Mindszenthy-ívet –, hogy nem lehettél egyetemi professzor, pedig mennyire szerettél tanítani, instruálni, ahogyan mondtad, már gimnazista korodban is. Ezért volt csodálatos, hogy nyolcvanadik születésnapodra volt munkatársaid, orvosok és nővérek, egy tablót készítettek, melyen, mint az osztályfőnököt, a tanítványaid vesznek körül, s tanár úrnak szólítanak. Azt, akit ún. klerikális nézetei miatt elutasítanak, s nem tartják alkalmasnak az ifjúság nevelésére, maga az ifjúság nevezte ki tanárának.

Kaptuk a hitünket, vallásunkat, a templomba-járást, a “Fel nagy örömre ma született” csodáját, az együtt éneklést. Kaptuk a példaadást, hogy bízni tudjunk, hogy van értelme, az utolsó pillanatig küzdeni kell, hogy milyen magasztos dolog adni, gyógyítani, hogy mennyi felfedezni való van a világban. Kaptuk a magyarságunkat, az anyanyelv szeretetét, a nyelvvel való játék örömét, a versek felfedezésének játékát, azt, hogy egyetlen egy könyv mellett sem tudunk elmenni érdeklődés nélkül, hogy az országot vagy külföldet járva akár egy hónapig is az otthonról vitt szalámin élve, de minden múzeumot végignézve, gazdagon jöttünk haza.

Kaptuk a legjobb iskolákat, a gondoskodást, nevelést, amiből a nyelvek, a zene és a sport sem maradt ki. Kaptuk azt a természetes mozdulatot, ahogy fölnyúlunk a polcra a lexikonért, a verses kötetért, a helyesírási szótárért: mert úgy lektoráltál, hogy mindennek utánajártál, nem ugorhattunk át egy-egy bizonytalanság fölött, nem legyinthettünk egy-egy pongyola megfogalmazásra, germanizmusra vagy pontatlan latin kifejezésre.

S kaptuk egymást, a testvéreket, hogy sosem vagyunk egyedül a világban, hogy az unokaöcsöket, húgokat, a tizenegy unokát sajátunkként tudjuk szeretni, hogy öröm együtt lenni.

Köszönünk mindent, köszönöm ezt a gazdagságot!

Andrea