Az idei „Gyermekdiabétesz Nap” (Gyula, 2011. január 15.) egyik meglepetése volt az, hogy kézbe vehettük a Diabetes lap különszámát, a Diabetes Juniort. Az évek óta remélt vágy – mármint, hogy legyen fóruma a diabéteszes ifjaknak – kézzel fogható valósággá vált, hála a lap főszerkesztőjének, a Tudomány Kiadó igazgatójának, a szerzőknek és – nem utolsósorban – a szponzoroknak. A bevezetőben
Herth Viktória főszerkesztő asszony írt kedves sorokat, s ismét elkápráztatott azzal, hogy hogyan lehet mindig ugyanarról, mindig megragadóan, mindig lelkesítően, mindig szinte személyre szólóan, de mégis mindig mást írni-mondani az olvasóknak.
A másfél tucat szerző egy-egy témát, közöttük többen saját tapasztalataikat, gondolataikat, érzéseiket vetették papírra annak reményében, hogy az ezeket olvasó gondozottjaiknak vagy sorstársaiknak támaszt nyújtanak, segítséget adnak, vagy – uram bocsá’ – jókedvre derítik őket. (Hiszen mindannyian tudjuk, hogy jókedv nélkül mennyivel sivárabb, nehezebb az élet, ugyanakkor ki gondolta volna a diabétesz elején, hogy jókedv is lesz még valaha…)
Megkísérlem leírni, hogy miért jelentett számomra különös örömet ennek a lapnak a megjelenése. Mert mint a diabétesszel évtizedek óta foglalkozó orvosnak mindig örömet jelent, ha a gondozottak számára hasznos kiadvánnyal találkozom
– IGEN, DE NEM CSAK… Mert ez a mostani ráadásul hazai kezdeményezésként a magyar betegek számára készült
– IGEN, DE NEM CSAK… Mert a kiadvány az egyre népszerűbbé vált Gyermekdiabétesz Napra jelent meg
– IGEN, DE NEM CSAK… Mert büszke voltam, hogy engem is felkértek a szerzők közé (hadd ne legyek álszerény)
– IGEN, DE NEM CSAK… Hát akkor miért?
Mert hiánypótló kezdeményezés!
Miről is van szó tulajdonképpen?
Cukorbeteg gyermeknek lenni – ne szépítsük a dolgot! – nehéz. Cukorbeteg serdülőnek lenni szörnyűség (gondolkodhatunk rajta, hogy mennyiben szörnyűség a betegnek, mennyiben a családnak, mennyiben a gondozó teamnek, mennyiben a környezetnek…).
De milyen cukorbeteg ifjúnak, fiatal felnőttnek lenni? Erre szinte nincs válasz, vagy az a válasz, hogy az egy nagy, nem várt üresség! (S egyben ez arra is válasz, hogy szinte miért nincs válasz.) Az egészséges lelki fejlődés természetes része, hogy a fiatal felnőttkor, az ifjúkor egy hatalmas felszabadultság-érzéssel veszi kezdetét. Hiszen felnőtt (s jogilag nagykorú) lettem, megszűntek a gyermeki kötöttségek (amelyeket serdülőként igencsak untam-utáltam már), szabadon dönthetek sok minden felől, mehetek, szinte bárhová, ehetek-ihatok, amit akarok, pasizhatok-csajozhatok, ha éppen az tetszene – hiszen teljesítettem mindazt, amit a gyermektől elvárhatott a családom, a környezetem, a társadalom. IRÁNY A VÁRVA VÁRT NAGYBETŰS ÉLET!
No de mindez hogy néz ki a diabétesszel komplikálva (mondhatnám terhelve)? Megszűntek a kötöttségek? NEM! Szabadon dönthetek? NEM! Ehetek-ihatok, amit akarok? NEM! (A többiről nem is beszélve.)
És pont most átkerültem a felnőttgondozásba, ismeretlen emberek közé. Mély lélegzetet véve elmentem. Megdöbbentett! Sokaság és sok-sok öreg, láthatóan ilyen-olyan beteg ember. Mit keresek én itt? Ki is néznek maguk közül: „Mit keres itt, mit tolakszik az a neveletlen, egészséges fiatal?” Egészséges? Na jó! „Az egészségnek feltételekhez kötött állapota!” „Ide sem jövök többé!”
ÉS ÍGY SOK 20–30 KÖZÖTTI CUKORBETEG ELKALLÓDIK!
Ezeknek, nekik-nektek szeretne segítséget nyújtani az új lap (na, nem új lap, de új különszám) írott és elektronikus társai.
Hiszem, hogy ki-ki megérzi, hol igényel támaszt, segítséget. És remélem, hiszem, hogy meg is találja!
Lectori salutem! – Üdv az olvasónak!
Dr. Békefi Dezső
PÁLYÁZATOK 
