A kiválóságok névsorába 21-ként bekerülve, milyen érzések közepette tartotta meg a Hetényi Géza Emlékelőadást?Nagyon nagy megtiszteltetés a Hetényi Géza-pályadíjat megkapni, ez eddigi Díjazottak közé bekerülni. Ezúton is köszönöm az MDT Vezetőségének, hogy pályázatomat a Díjra érdemesnek találta. Ugyanakkor, - ahogy az emlékelőadáson is utaltam erre - a Díj alapításának körülménye is megérinti az embert, hiszen a Hetényi-pályadíjat Szentkúthy Lajosné, cukorbetegségben elhunyt Leánya emlékére alapította. Diabetológusként és anyaként nyílván megrendítő ebben a Díjban részesülni. Az előadásra készülvén tanulmányoztam Hetényi Géza életét és munkásságát. E nagyformátumú, iskolateremtő, élete egy jelentős szakaszában igen nehéz körülmények között élő orvosprofesszornak mind a mai napig él a hatása, főleg Szegeden.
Az emlékelőadásban elsősorban az elmúlt 2-3 év kutatási eredményeit mutattam be, de ezek természetesen a korábbi munkákra épülve születtek. Érdekes kihívást jelentett egy egységes gondolatmenetre felfűzni a rendelkezésre álló adatokat, remélem sikerült.
2004-ben ezen kitüntetésben részesült Pánczél Pál Professzor és munkacsoportja, amelynek oszlopos tagja évtizedek óta. Ez azt is jelenti, hogy tíz éven beül kétszer ismerte el a tudományos világ a munkásságát. Mely kutatásait tartja leginkább fontosnak ill. a cukorbetegség megelőzésében, kezelésében leginkább meghatározónak? Mivel foglalkozik manapság?
Inkább azt gondolom, hogy nem a személyem, hanem a Klinikánkon végzett folyamatos kutatómunka kapott kétszer is elismerést az utóbbi időben. Legtöbbször, egy Pánczél Pál professzor úrral közösen írt cikkünket idézik, amelyben, a felnőttkorban kezdődő, látens autoimmun diabetes (LADA) jellemző sajátosságairól számoltunk be, összehasonlítva a felnőttkorban, klasszikus tünetekkel induló 1-es típusú illetve a 2-es típusú cukorbetegséggel. A mindennapi gyakorlat szempontjából pedig azt tartom munkacsoportunk legfontosabb kutatási eredményének, hogy felhívtuk a figyelmet arra, hogy a cukorbetegség diagnózisakor észlelhető klinikai tünetek nem mindig elegendőek – olykor pedig egyenesen félrevezetők lehetnek – a cukorbetegség típusának meghatározása, a betegség klasszifikációja szempontjából. A pontos tipizálás ugyanakkor elengedhetetlenül szükséges a megfelelő terápiaválasztáshoz, utóbbi pedig a szövődmények elkerüléséhez.
Munkacsoportunk 2013-ban elnyert egy európai kutatási pályázatot, ennek keretében a cukorbetegség és az infekciók kapcsolatát vizsgáljuk. Hazai kutatási forrásokból pedig a glikémiás variabilitást és az azt befolyásoló tényezőket tanulmányozzuk.
Az egyetemi oktatás, a kutatás mellett a hazai diabetológiai rendezvények gyakori meghívott előadója. Milyennek érzi a fiatal kollégák affinitását az elméleti tudományokhoz és hogyan sikerül ezt átültetni a gyakorlatba?
Az említett rendezvényeken mindig érdeklődő tekintetekkel, jó kérdésekkel, tanulságos hozzászólásokkal és lelkes hallgatósággal találkozom. Ez amellett, hogy sikerélmény és „feldobja" az embert, további erőt ad a munkához. Az „elmélet" és a „gyakorlat" kapcsolatát mindig is nagyon fontosnak tartottam. Diabetológusnak lenni a mindennapi problémák megválaszolását jelenti. Azt gondolom, hogy könnyebb valamit megoldani, ha pontosan tudjuk vagy legalább sejtjük, hogy milyen fiziológiai vagy patofiziológiai folyamat áll a jelenség hátterében. Egyetemi és posztgraduális előadásaimban arra törekszem, hogy a „legelméletibbnek" tűnő jelenség kapcsán is megtaláljam annak gyakorlati következményét és fordítva. Egy előadásra készülve vagy a rendezvényeken mások előadásait, hozzászólásait hallgatva sokat tanul az ember. Az orvostudomány jelentősen fejlődött az elmúlt évtizedekben, gyakorlati kérdéseinkre egyre inkább megkaphatjuk az elméleti válaszokat, és ebben különösen sokat segíthetnek a már új érában felnövő fiatalok. Ugyanakkor az évtizedes klinikai tapasztalatot nekünk kell nekik átadni, így mindkét félnek meglehet a saját „ahá" élménye.
Hogyan látja a diabétesz gondozás helyzetét 2015-ben Magyarországon?
Azt hiszem, hogy büszkék lehetünk arra, hogy az elmúlt évtizedekben sikerült kiépíteni a szakellátói hálózatot, folyamatosan képezni a diabetológus orvosokat és a diabetológiai szakápolókat, most talán a régen várt podiáter képzés is elindul. A diabetológiai licence vizsgarendszer pedig újabb lökést adhat e pályának. Nagy eredmény, hogy az 1-es típusú cukorbetegek nagy részét a gondozói hálózatban látjuk el, és jók az eredményeink a diabetesszel szövődött terhességgel kapcsolatban is. Ugyanakkor sajnos nem kevés nehézséggel is szembe kell néznünk. A cukorbetegek gondozása folyamatos odafigyelést, edukációt igényel, hiszen e betegség kihat az élet szinte minden területére, az életvitel pedig a vércukorra. Mindehhez türelem, idő, képzett személyzet és jó munkakörülmények kellenek/ kellenének, mindezekhez pedig megfelelő finanszírozás. Ez utóbbi erősen hiányzik a rendszerből, ahogy hiányzik a cukorbetegekkel foglalkozó orvosok és szakdolgozók szakmai és társadalmi megbecsülése is. És bár nagyon sok adminisztratív feladat terheli a gondozói hálózatot, nekem úgy tűnik, hogy a „van egy kis cukrom" helyzet nem vált megfelelő reakciót sem a társadalom, sem az egészségügyi vezetés oldaláról, egészen a szövődmények megjelenéséig.
Köszönjük az interjút és gratulálunk az elismeréshez!
A Magyar Diabetes Társaság Web-szerkesztősége nevében
Dr. Földesi Irén
PÁLYÁZATOK 
