Az életmű díjnak is tekinthető legfrissebb elismerés mennyiben más, vagy miben különbözik az eddigieknél?
Életrajzából ismert, hogy az elmúlt évtizedek alatt elnyert számos szakmai kitüntetése mellett a Köztársaság Lovagkeresztjének is birtokosa.
Nagy megtiszteltetés és váratlan öröm volt a díj. Valószínűleg „életmű" díj"-ról lehet szó, az indoklás is erre utal. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez némileg szomorú is, mert ugye ez az életnek bizonyos lezárását is jelenti...
Hogyan foglalná össze orvosi, kutatási tevékenységének lényeges momentumait a több, mint fél évszázados szakmai munka során?
Több mint 50 évvel ezelőtt, egy nagyon érdekes klinikai eset kapcsán kezdtem el foglalkozni a felnőttkori „spontán hypoglykaemiás szindróma" kérdéseivel, részben experimentális, részben klinikai aspektusból. Ebből írtam a kandidátusi értekezésemet 1973-ban, majd könyvet is megjelentettem. A doktori disszertációm az ifjúkori nem inzulin-dependens diabétesz klinikumát taglalta. A sikeres védés 1974-ben történt. Az 1990-es évek elejétől a metabolikus szindróma klinikumával foglalkoztam, foglalkozom mind a mai napig. Az evvel foglalkozó könyvünk 4. kiadása 2012-ben jelent meg. Az utolsó kiadásban a metabolikus szindróma hihetetlen kiterjedését kíséreltük meg bemutatni, állandó szerzőtársaimmal, Kautzky Lászlóval és Suba Ilonával együtt. Persze az említettek mellett sok minden egyéb témával is foglalkoztam, Kautzky Lászlóval egy évtizeden át szerveztük az európai „Egészségmegőrző Kórház Mozgalmat", 10 évig egyetlen magyar tagként (Országos Korányi Intézet) vettünk részt az európai „egészséges" kórházak"munkájában, majd megszerveztük a hasonló nevű hazai mozgalmat, melyet sajnos a pénzhiány később megszüntetett. Ez a munkánk különböző preventív módszereket tartalmazott, mint pl. bababarát szülés, egészséges táplálkozás, rendszeres testmozgás, dohányzás-alkoholfogyasztás ellenes stratégiák, egyéb egészségmegőrző programok, stb. Közben elnöke voltam a „Dohányfüst Ellenes Társaságnak, és még sok másnak...
Hosszú éveken át részt vett az egyetemi oktatásban, a páciens edukációban, valamint a diabetológus és edukátor képzésben is. Melyik volt a nehezebb? Hol lát még hiányosságot?
Valóban sok évtizeden át részt vettem a medikusoktatásban, de jelenleg csak a SE. Kórélettani Tanszékén tartok még előadást. Intenzíven oktatom azonban a „Diabetológiai Szakápoló" képzésben a felnőtt diabetológiát belgyógyászati, ill. gyermekgyógyászati nővérek részére, egy éves posztgraduális tanfolyamon. A jegyzetünk (melyet mellesleg feleségem Szotyori Eszter szerkeszt), már a 4. kiadást élte meg a közelmúltban. Itt szeretném megjegyezni, hogy a „Diabétesz Szakápoló képzést 19 éve szerveztük meg, azóta mintegy 700 szakember dolgozik országosan szakellátó helyeken, osztályokon, háziorvosi rendelőkben. Ezek a kitűnően képzett nővérek általános vélemény szerint jelentősen segítik a hazai diabétesz ellátást. Több mint 30 éve szerveztük meg a Budakeszi Cukorbetegek Klub-ját. Itt hathetente előadásokat tartottunk a betegeknek, ahol vércukor, vérnyomás, szérum koleszterinmérést végeztünk, kérdéseikre válaszoltunk és mindig egészséges étel kínálásával fejeztük be a rendezvényt. A klubot jelenleg volt munkatársaim működtetik tovább. A medikusoktatásban sajnos már egy ideje alig veszek részt, így inkább régebbi tapasztalataim alapján úgy vélem, hogy a hazai oktatás túlzottan elmélet-centrikus, kevés gyakorlati útmutatást tartalmaz. Ezt akkor realizáltam, amikor angolszász országokba emigrált régi évfolyamtársaimmal beszélgetek, illetve alkalmam volt részt venni amerikai gyakorlati medikusoktatásban is. Ott a gyakorlati ismeretek sokkal nagyobb hányadát képezik az oktatásnak. Én pl. úgy kerültem egy nagy forgalmú megyei kórház bel-osztályára frissen végzett orvosként, hogy intravénás injectiót még alig adtam be. Két nappal később segítség nélkül kényszerültem meglumbálni egy meningitis gyanús beteget. A manuális beavatkozásokat már orvosként kellett megtanulnom, szerencsére „nem voltak áldozatok". Véleményem szerint az angolszász orvosképzés módszereit kellene átvenni, elterjeszteni, oktatni és minél nagyobb számban biztosítani medikusainknak a külföldi tapasztalat-cserét. Természetesen tudom, hogy a jelenlegi orvos elvándorlás nem ilyen célú, félő, hogy sokan kint ragadnak, ennek rendezése azonban meghaladja az én kompetenciámat.
A metebolikus szindróma koncepciója, annak elméleti és gyakorlati vonatkozásai az Ön nevéhez fűződnek hazánkban. Jól ismert, hogy az elhízás, metabolikus rendellenességek, T2DM, és a kardiovaszkuláris kórképek között az összekötőkapocs az inzulin rezisztencia, közös meghatározó jellegzetességük a centrális adipozitás. Néhány éve felvetődött, hogy az inzulinnak meghatározó szerepe van a központi idegrendszer működésében is. Melyek az inzulin központi idegrendszeri hatásai? Mit jelent az agy inzulinrezisztenciája és hogyan kezelhető ez az állapot?
Ezek nagyon fontos kérdések, de a választ lehetetlen néhány sorban megadni. Az inzulinrezisztencia R. Stout és G. Reaven vizsgálatai óta meghatározó eleme a metabolikus szindrómának. Bár a szindróma diagnózisának elemei között az inzulinrezisztencia/hiperinzulinizmus nem szerepel, mégis számos kóros állapotban ismert kiemelkedő szerepe, nem is szólva antropológiai vonatkozásairól az évezredek tükrében. E kérdéskörről utalok az O.H.-ban megjelent cikkeinkre: (Halmos T, Suba I.:O.H. 2011 152, 3. 83). A lényeg talán az lenne, hogy míg régen az agyat inzulin-non-dependens szervnek tartották, addig ma bizonyított, hogy az agy bizonyos magcsoportjainak meghatározó, irányító szerepük van a CH-háztartásban, a béta és alfa sejtek működésének szabályozásában, az energiaforgalomban. Ami még érdekesebb, kiderült, hogy a T2DM-ben és számos egyéb kóros állapotban meghatározó szerepet játszó inzulinrezisztencia az agyra is „kiterjed". Az agyi inzulin jelátvitel csökkenése inzulinrezisztenciát eredményez, ami pl. a metabolikus szindróma kialakulásához is vezet. (Az agyi inzulinrezisztencia szerepet játszhat az Alzheimer kór kialakulásában is) Ez a felismerés nem csak eddigi felfogásunkat alakította át, hanem új terápiás lehetőségek felfedezéséhez is utat nyit. Legújabban derült ki, hogy a vázizomzat összehúzódása során sok száz hormonhatású peptid molekulát szecernál a keringésbe, melyek közül néhány csökkenti az inzulin rezisztenciát, mások inkább fokozzák azt. Bonyolult kölcsönhatások eredője szabja meg a szervezet inzulin iránti érzékenységét. Ezeket a felismeréseket a gyógyítás szolgálatába lehet és szükséges állítani. E munkánk rövidesen megjelenik az Orvosi Hetilap-ban.
A néhány éve megjelent „Metabolikus Szindróma" című könyv alaposan kibővített kiadása után milyen további gondolatok foglalkoztatják manapság? Tervezi-e azok írott formában történő megjelenését?
A legújabb kiadású könyvünkben leírtuk, hogy a metabolikus szindróma „horizontális" irányba is kiterjed, azaz nem csak kardiovaszkuláris kórképek kialakulásához vezet, hanem számos eddig nem ismert kórképpel is kauzális kapcsolatba került. Így mentális betegségek, egyes daganatok, alvási apnoe, nem-alkoholos zsírmáj is kauzális kapcsolatban lehet a szindrómával. A circadián CLOCK rendszer működése is szorosan kapcsolódik a metabolikus szindrómához, erről is közöltünk összefoglaló referátumot. Számos adat szól a mellett, hogy e szisztéma „meghibásodása" is hozzájárul a szindróma kialakulásához. Mindezeket az új ismereteket az elmúlt években közöltük is, 4 cikket az O.H-ban, illetve a „Metabolizmus" –ban, stb. Ami a jövőt illeti, „dum spiro spero", azaz, amíg mentálisan bírom, szeretnék továbbra is publikálni, előadni, mostanában persze inkább összefoglaló referátumokat, tekintve, hogy sem experimentális, sem klinikai eredeti vizsgálatokra nincs már lehetőségem. Vannak terveim, de ezekről inkább akkor, ha már megvalósultak.
Hogyan látja ma a hazai diabetológia helyzetét? Mit üzen a hazai diabetológusoknak?
A hazai diabetológia sokkal jobb helyzetben van, mint az én fiatalságom idején volt. Bár akkor (is) kitűnő mestereink voltak, elegendő csak Hetényi Géza és Magyar Imre valamint a gyermekgyógyász Barta Lajos nevét megemlíteni, de mozgásunk, részvételünk a nemzetközi tudományos vérkeringésben az akkori zárt társadalom miatt erősen behatárolt volt. Ez a publikálás, a kongresszusokon történő részvétel stb. tekintetében jelentős hátrányt jelentett. Én pl. ezt a hátrányt a mai napig nem tudtam behozni. Egy példa: az EASD alakuló kongresszusán történő részvételünket (két társammal együtt) l964-ben Montecatini –a Terme-ben (Olaszország) csak hihetetlen „Canossa járás" után tudtuk megszervezni, holott akkor előadásunk is volt. Ma a helyzet sokkal jobb, sok kolléga tölt hosszabb-rövidebb idő külföldön, tengerentúl is. Sajnos a pénzhiány természetesen befolyásolja a hazai diabetológia fejlődését, helyzetét, de így is sok lehetőség adódik –első sorban klinikai jellegű –kutatásra. A Társaság több évtizedes története jól példázza a hazai diabetológia fejlődését. Ma a Magyar Diabétesz Társaság a második legnépesebb tudományos társaság, jelentős létszámú szakdolgozói szekcióval. Európai megbecsülésünket jól példázza, hogy 2002-ben több mint 10.000 résztvevővel mi rendezhettük az EASD kongresszusát, mely nagy sikernek bizonyult. Messze vagyunk még az ideális állapottól, de asszimptotikusan közeledünk egy jól szervezett diabetológiai hálózat kiépítéséhez, ahol a betegellátás, az oktatás és a kutatás szerves egységben működik a magyar cukorbetegek még eredményesebb ellátása irányába. Ezen a téren optimista vagyok, bízom elsősorban a magyar orvosok hagyományosan kitűnő felkészültségében, amire a hazai orvoslás múltja jelene és reményeim szerint jövője is biztosítékot nyújt.
Köszönjük az évtizedeken át tartó képzést, útmutatást, szakmai irányvonalat, a humanitást és azt a sziporkázó pengeéles elmét, amelyet még napjainkban is csodálhatunk!
A Magyar Diabetes Társaság Web-szerkesztősége nevében
Dr. Földesi Irén
PÁLYÁZATOK 
