Gerő László professzor 45 éve dolgozik a Semmelweis Egyetem I. sz. Belgyógyászati Klinikáján, jelenleg, mint egyetemi tanár. Belgyógyász, endokrinológus, diabetológus és lipidológus, 1981-ben szerzett kandidátusi (PhD) fokozatot, 1994-ben a Magyar Tudományos Akadémia doktora lett. Több évig kutatott külföldi egyetemeken, itthon Hetényi Géza, Magyar Imre és Pro Diabetológia díjjal jutalmazta diabetológiai tevékenységéért a Magyar Diabetes Társaság. 5 éve orvosi munkásságáért a Nemzeti Erőforrás Miniszter Batthyány-Strattmann díjjal tüntette ki. Számos tudományos közlemény, könyv részlet is mutatja a gazdag életutat, amely mentén jó néhány tanítvány is felnőtt és kutatott a közel fél évszázados klinikai időszak alatt.
Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, mit tart a legjelentősebb, legfontosabb tevékenységnek munkássága során?
Magam alkatilag (szellemi/lelki beállítottságomat tekintve egyaránt) egyetemi ember vagyok. Számomra az egyetem ún. hármas feladata – gyógyítás, oktatás, kutatás – mindig is magától értetődő feladatkörnek tűnt, mind a hármat örömmel teljesítettem. Szerettem (és szeretek) gyógyítani, a gyógyítással szerzett évtizedes tapasztalatokat örömmel adom tovább a fiatalabb Kollégáknak. A kutatást pedig kifejezetten élveztem.
Hosszú éveken át foglalkoztam experimentális Langerhans-sziget transzplantációval. Nagyon szerettem ezt a munkát. Bár magam humán transzplantációt soha nem végeztem, a különböző beültetési módszerek és immunszuppresszív eljárások kísérletes kidolgozása kifejezett szellemi élvezetet jelentett.
Hogyan látja, az új antidiabetikus készítményekkel könnyebb, illetve eredményesebb lett-e a cukorbetegek gondozása?
Az elmúlt években (is) számos új antidiabetikus gyógyszert fejlesztettek ki, így pl. az inkretin hatású vegyületeket, az SGLT2 gátlókat, valamint új – az eddiginél hosszabb és egyenletesebb hatású - bázisanalóg inzulinokat, stb. Nagy kár, hogy az elhúzódó OEP tárgyalások miatt az új gyógyszerek egy része még mindig nincs hazánkban patikai forgalomban, bár európai regisztrációjuk már több, mint egy éve megtörtént.
Az új gyógyszerek egyrészt a betegek egyéni igényeit jobban figyelembe vevő terápiás lehetőséget nyújtanak, másrészt a korábbi gyógyszereknél kedvezőbb mellékhatás-profillal rendelkeznek. Ez leginkább a hypoglykaemiák kisebb gyakoriságában nyilvánul meg.
Mit gondol az „modernebb”- nek titulált inzulinkészítményekről?
Az új, modernebb inzulinokat – nyilván az analóg készítményekre gondolunk – már kezdettől is csak jól körülhatárolt indikációs feltételekkel lehetett alkalmazni. A gyors hatású készítményeknél ilyen szempont volt a más módon nem befolyásolható túlzott posztprandiális vércukorszint-emelkedés és a preprandiális hypoglykaemia. Az elhúzódó készítmények alkalmazásának indikációja is a gyakori (elsősorban éjszakai) hypoglykaemia volt. Mindkét típus használatát indokolta a humán inzulinkezelés mellett észlelt túlzott súlynövekedés.
Szakmailag indokoltnak látszik a gyors hatású analógok beállítása akkor is, ha az életmód lehetetlenné teszi az injekciózás és az étkezés között megkívánt „kivárást” (bár ezt a szempontot az OEP soha nem vette figyelembe).
Néhány évvel ezelőtt az indikációk közé bekerült a nem megfelelő glukóz kontroll (HbA1c> 7,0%) is. Ez szakmailag tévedés volt, hiszen az analóg készítmények vércukorcsökkentő hatása nem „erősebb”, mint a humán inzulinoké. Különösen értelmetlen a humán inzulinokat analógokra cserélni olyan esetekben, amikor a krónikus hyperglykaemia oka a rossz compliance, a diéta be nem tartása, stb.
Annak viszont nagyon örültem, hogy az analógok használatára vonatkozó szigorításokat az OEP az 1-es típusú cukorbetegekre nézve visszavonta (és ebben Társaságunk vezetőségének is jelentős szerepe volt).
Mi a véleménye a hazai diabetológia jelenlegi helyzetéről? A kutatás vagy inkább a mindennapi gyakorlat terén érzi a nehézségeket?
A magyar diabetológia mindig is jó szakmai színvonalú volt. Mindnyájan, akik hosszabb időt tölthettünk külföldön, tapasztalhattuk, hogy a hazai diabetológiai betegellátás nem rosszabb, mint pl. a nyugat-európai vagy az amerikai. Igaz, hogy ez elsősorban az erre specializálódott diabetológiai centrumokra vonatkozott. Az alapellátásban gondozott diabeteses betegek ellátási szintje nem mindig ilyen jó, de ezen a számos akkreditált centrummal való jobb kooperáció segíthetne. Úgy érzem, hogy az együttműködésen lenne még mit javítani.
Az egyre növekvő betegszám, és az ezzel lépést tartani képtelen finanszírozás természetesen érezteti hátrányos hatásait (és nem csak Magyarországon). Ez a mindennapi betegellátásban és a kutatásban egyaránt megmutatkozik. Nehéz lenne rangsorolni, hogy melyik területen jelent nagyobb gondot a pénzhiány. Magam úgy érzem, amíg a betegellátást jelentősen nehezíti, addig a kutatást teljesen lehetetlenné teszi a megfelelő anyagi forrás hiánya.
Ha újrakezdhetné a szakmát, mit tenne másként?
Egész életemben szerencsés ember voltam. A diploma megszerzése után a Budapesti Orvostudományi Egyetem I. sz. Belklinikájára kerültem, jelenleg is ott dolgozom. Olyan nagy formátumú orvosoktól tanulhattam, mint Magyar Imre, Holló István vagy Kelemen Endre professzorok – hogy csak néhányat említsek nagy tanítóim közül. Ha újra kezdhetném, akkor is azt kívánnám, hogy ők avassanak be a gyógyítás és a tudomány rejtelmeibe.
Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget kívánok a további munkássága során!
PÁLYÁZATOK 
