Az edukáció során erősíteni kell, hogy a beteg ne csak passzív résztvevője legyen a kezelésének, hanem jöjjön rá, neki is van felelőssége, neki is tennie kell a gyógyulásért – emeli ki betegoktatási módszerük lényegét Bosits Istvánné, a Veszprém Megyei Csolnoky Ferenc Kórház Nonprofit Zrt. Belgyógyászati, Diabetes és Anyagcsere Centrumának vezető asszisztense. A Kiscsoportos betegoktatás újszerű formája című előadás kapcsán célkitűzésekről, eredményekről és a tanfolyamok tematikájáról is kérdeztük az oktatást vezető asszisztensnőt. –Térképes módszerrel dolgoznak, ez pontosan mit jelent?
–Egy nemzetközi összefogás alapján született meg ez az oktatási módszer, külföldön sikerrel alkalmazzák. Az alapja egy asztalra teríthető térkép, amin a diabétesszel kapcsolatos témakörök találhatók meg, úgymint mozgás, diéta, életmód, inzulinkezelés. Négy egymást követő héten zajlanak a foglalkozások, mindegyiknek egy-egy térkép adja az alapját.
–Miben rejlik a módszer újszerűsége?
–Kiscsoportos foglalkozásokat tartunk, ilyenre korábban nem volt példa. A csoport körbe tudja ülni a térképet, ez egyrészt támpontot ad a betegnek a feltett kérdésekhez, hiszen a válaszokat megtalálja a térképen, másrészt kártyák, illetve a csoporttársak segítségét is igénybe veheti, így interaktívvá válik az oktatás, a betegek szórakozva tanulnak.
–Ezek szerint egyfajta társasjátékról van szó?
–Igen, igen. Itt mindenki szóhoz jut, így a betegek rá is vannak kényszerítve egy kicsit, hogy gondolkodjanak a saját betegségükről. A nagycsoportos foglalkozásokkal, előadásokkal ellentétben, ahol egy-egy szószóló akad csak, itt mindenkit ténylegesen be lehet vonni az oktatásba, ezáltal pedig sikeresebb is a módszer.
A térkép készítői pedig azt tartották szem előtt, amit mi magunk is tudunk a betegekről. Ugyan meghallgatják, amit egy egészségügyi dolgozó, orvos vagy nővér mond, de a rendelőből kilépve mennek a maguk feje után. A kiscsoportos foglalkozásokon a párbeszédek rendkívüli erővel bírnak, a sorstársaktól kapott információ, megerősítés mindig hatásosabb, mint egy olyan személy tanácsai, aki maga nem diabéteszes. Úgy gondoljuk, nem elég hallani, látni, beszélni valamiről, hanem mindezt együtt megtéve, közösen felfedezve a nehézségeket, átbeszélve a buktatókat, a tárolási arány is húsz százalékkal növelhető. Ettől hatékony a módszer, itt az interaktivitás játszik kulcsszerepet. Emellett pedig mindenki maga megfogalmazza a saját kezelésével kapcsolatos célokat. A legfontosabb, amit erősíteni kell az edukáció során, hogy a beteg ne csak passzív résztvevője legyen a kezelésének, hanem jöjjön rá, neki is tennie kell érte.
–Vagyis a beteg felelősségérzetét kell felkelteni a betegsége iránt.
–Igen, a diabétesz kezelésében kulcsfontosságú, hisz hetven százalékban a beteg tud tenni a kezelése sikerességéért. Ha nem fogadja meg az orvosi javaslatokat, nincs olyan csodagyógyszer, ami eredményre vezetne.
–A tanfolyam hogyan zajlik, mi a metódusa?
–Minden tanfolyam elején van egy kérdőívfelvétel, ami a személyes adatokat tartalmazza, laborértékeket, koleszterint, vércukrokat, hemoglobint, haskörfogatot. Ezután tesztet írnak a résztvevők, ahol lemérjük, milyen a tudásszintjük, amit a negyedik tanfolyam végén megismétlünk, hogy lássuk, mennyire sikeres ez az oktatási módszer, mennyire tudták elsajátítani, magukévá tenni a foglalkozásokon elhangzottakat a betegek. A távolabbi célok között szerepel, hogy egy év múlva újra megismételjük a tesztet, hiszen négy hét után a tudásuk még elég friss, de kíváncsiak vagyunk, mennyire lehetett szinten tartani a megszerzett tudásanyagot egy, akár két év múltán.
–Kiket céloz meg ez a módszer, hol lehet a leghatékonyabban alkalmazni?
–A célcsoport leginkább a 2-es típusú diabéteszesek. Lehet inzulinos is, de inkább az inzulin előszobájában lévő diabéteszeseket célozzuk meg, akiknek a HbA1c-je már magas, azokat a betegeket, akikkel probléma van. Nem tudnak fogyni, a gyógyszerek nem hozzák meg a várt eredményt, tehát feltételezhető, hogy életmódbeli, gondolkodásmódbeli váltásra lenne szükség. Erre viszont az az idő, amit egy-egy kontrollvizsgálaton töltenek, nem elég. Ezen a tanfolyamon pedig négyszer két órában sok mindenre rájön a beteg maga is, ami fölött korábban elsiklott. Az elsődleges cél pedig az, hogy megelőzzük a további egészségromlást, a vese- és szemszövődményeket, szinten tudjuk tartani a betegséget.
–Most mik a tapasztalatok?
–Eddig körülbelül hatvan fő vett részt tizenhárom csoportban, átlagosan tizennégy százalékos tesztjavulás volt érzékelhető a második tanfolyam után. Azoknak, akik még vacillálnak, azt mondhatom, érdemes belevágni, tapasztalataink szerint sikereket lehet elérni olyan betegeknél is, akiknél más technikák csődöt mondtak. A páciensek is szívesen vesznek részt a tanfolyamokon. Vannak mérhető paraméterek, és vannak olyanok, amelyeket nem lehet számszerűsíteni. A betegek élvezik, a mindennapok egyhangúságából kizökkennek, feloldódik az az érzés, hogy egyedül vannak a problémájukkal, szembesülnek vele, hogy mennyi sorstársuk van, akik pozitívan próbálnak viszonyulni a betegséghez. Ez pedig átragad a többi páciensre is. Pszichésen feltöltődve megy el mindenki. Ez az érzés pedig a tanfolyamot vezetőre is átragad, hisz érezzük, hogy sikerült tennünk valamit! Úgy gondolom, hogy ezt a motivációt, ami elindul az emberekben egy-egy tanfolyam után, fenn kell tartani! Örökös sziszifuszi munka, hogy hogyan lehet ezt megoldani. Többek között egy-egy ilyen csoportos képzésbe lehetne rendszeresen belevonni őket, hiszen szeretnek jönni, de maguktól nem tülekednek, egyedül pedig sokszor belesüppednek a problémákba. Egy-egy tanfolyammal löketet lehet adni, egy évre vagy kettőre.
Szabados Judit
PÁLYÁZATOK 
