Összefoglalás
Bevezetés: Metabolikus szindrómában a szívérrendszeri szövődmények és a neuropátia kialakulásának kockázata fokozott. A szerzők célja annak vizsgálata volt, miként befolyásolja a testedzés a kardiovaszkuláris autonóm idegrendszeri funkciót diabétesszel szövődő (DMetS) és nem diabéteszes (NDMetS) metabolikus szindrómában szenvedő betegek körében.
Módszerek: A vizsgálatba 56 metabolikus szindrómás beteg került bevonásra (32 férfi/ 24 nő, 40 NDMetS / 16 DMetS [átlag ± SD]; kor: 50,35±8,03 vs. 56,8±9,30 év, p=0,023; kiindulási BMI: 32,2±7,03 vs. 32,8±5,94 kg/m2, p=0,739). Az autonóm funkció meghatározása céljából az 5 standard kardiovaszkuláris reflexteszt eredményét, azaz a mély belégzésre, felállásra és Valsalva-manőverre (VH) adott szívfrekvencia-választ, illetve felállásra bekövetkező szisztolés vérnyomás választ és a tartós kézizomfeszítésre létrejövő diasztolés vérnyomás választ elemezték. Az autonóm funkció jellemzésére az összesített autonóm score (AS) értékét is meghatározták. A szerzők módosított Bruce protokoll szerint végzett terheléses EKG-vizsgálattal a betegek terhelhetőségét is felmérték, ahol a terhelési időt és maximális MET értékét rögzítették és az EKG repolarizációs paramétereit, ezen belül a rövid távú QT-variabilitás is kiértékelték. A fent részletezett összes vizsgálatot a három hónapos edzésprogram előtt, majd azt követően is elvégezték.
Eredmények: Az edzésprogramot követően a Valsalva-hányados (VH) és az összesített autonóm score (AS) értéke a teljes csoportban szignifikánsan javult (VH: 1,49±0,24 vs. 1,64±0,34, p=0,001; AS: 2,05±1,73 vs. 1,41±1,36, p=0,015). Míg az NDMetS csoportban az edzést követően a VH (1,51±0,24 vs. 1,67±0,31, p=0,002) javulást mutatott, az DMetS csoport autonóm teszt eredményei szignifikáns változást nem igazoltak. A terheléses EKG vizsgálat a teljes metabolikus szindrómás csoportban szignifikáns növekedést mutatott mind a terhelés időtartamában (12,9±3,76 vs. 15,1±2,96 perc, p<0,001), mind a MET értékében (10,5±2,78 vs. 11,6±2,39, p<0,001). A MET értékekben pedig jelentős javulást találtak a DMetS (9,0±3,64 vs. 10,4±3,05, p=0,033) és a NDMetS (11,1±2,04 vs. 12,1±1,82, p<0,001) alcsoportokban is. Az alkalmazott edzésprogram az EKG repolarizációs paramétereit érdemben nem befolyásolta.
Következtetések: A három hónapos fizikai tréning program a teljes metabolikus szindrómás csoportban javította a Valsalva-hányadost és az összesített autonóm score értékét, megerősítve a paraszimpatikus tónus javulását, ami szerepet játszhat a kardiovaszkuláris eseményekkel szembeni védelemben. A NDMetS betegekkel szemben a DMetS-ben a tréning programot követően a kardiovaszkuláris reflex tesztekben nem tapasztaltak szignifikáns javulást, ami a cukorbeteg szubpopuláció csökkent adaptációs képességére utalhat. Az edzés mindkét csoportban kedvezően hatott a stressz-EKG-vizsgálatok eredményeire.
Open access közlemény, szabadon letölthető. A magyar nyelvű összefoglalást a szerzők bocsátották rendelkezésünkre.
https://www.frontiersin.org/articles/10.3389/fendo.2023.1224353/full
Abstract
Introduction: Vascular complications and neuropathy may develop in the presence of metabolic syndrome. The aim of our study was to measure the cardiovascular autonomic function following physical training in patients with metabolic syndrome with and without diabetes.
Subjects and methods: 56 patients with metabolic syndrome (32 men/24 women, 40 non-diabetic patients (NDMetS)/16 diabetic patients (DMetS) [mean ± SD]: age: 50.35 ± 8.03 vs. 56.8 ± 9.30 years, p=0.023; baseline BMI: 32.2 ± 7.03 vs. 32.8 ± 5.94 kg/m2, p=0.739) were involved in our study. All tests and measurements were carried out before and following a 3-month physical training period. Autonomic function was assessed by means of five standard cardiovascular reflex tests. ECG repolarization parameters, including short-term QT variability and stress-ECG were also measured.
Results: In the whole population, Valsalva-ratio (VR) and the autonomic score (AS) improved following training (VR: 1.49 ± 0.24 vs. 1.64 ± 0.34, p=0.001; AS: 2.05 ± 1.73 vs. 1.41 ± 1.36, p=0.015) accompanied by the significant decrease of the systolic (150.3 ± 16.12 vs. 134.1 ± 16.67 mmHg, p<0.001) and diastolic (90.64 ± 12.8 vs. 82.79 ± 11.1 mmHg, p<0.001) blood pressure. An improvement in VR was detected in NDMetS patients following training (1.51 ± 0.24 vs. 1.67 ± 0.31, p= 0.002). No significant changes could be detected in autonomic tests' results in the DMetS patient group following training. The applied exercise training program did not lead to significant changes in ECG repolarization. The stress-ECG test in the whole study population yielded a significant increase in the test duration (12.9 ± 3.76 vs. 15.1 ± 2.96 min, p<0.001) and in the test load (10.5 ± 2.78 vs. 11.6 ± 2.39 MET, p<0.001). The load capability improved significantly in both subgroups: 11.1 ± 2.04 vs. 12.1 ± 1.82, (p<0.001) and 9.0 ± 3.64 vs. 10.4 ± 3.05, (p=0.033) in subpopulations of NDMetS and DMetS, respectively. The DMetS patients achieved a significantly lower MET score at baseline (p=0.039) and following training (p=0.044) in comparison to the NDMetS patients.
Conclusion: The three-month exercise program improved the Valsalva-ratio and the AN score in the MetS patients, that is potentially protective against cardiovascular events. The training had some beneficial effect on blood pressure and the results of the stress-ECG tests in both groups. The absence of significant change in the reflex tests in DMetS group reflects an impaired adaptation compared to the NDMestS group.
Prof. Dr. Jermendy György
Az MDT web-szerkesztősége nevében
PÁLYÁZATOK 
